Az eddigi tapasztalatok alapján megállapítható, a jobboldali populizmus nem csak megosztja a társadalmat, hanem akár hosszabb távon is rendkívül negatív hatást gyakorol, mivel minden szféra, így a kultúra számára is nehezen helyrehozható károkat okoz. A tavaly szeptemberi olasz parlamenti választást megelőző kampányban a kultúrpolitika alig játszott szerepet, sem a bal-, sem a jobboldali pártok nem akartak érvényesülni ezen a területen. Ugyanakkor az olasz kulturális élet vezetői is tartottak a jobboldali fordulattól, Giorgia Meloni tavaly októberi kormányra kerülésétől.
Meloni kissé váratlanul a pehelysúlyúnak tartott Gennaro Sangiuliano televíziós újságírót, több életrajz szerzőjét nevezte ki kulturális miniszternek: legutóbb a közszolgálati televízió, a RAI egyik hírműsorának volt az igazgatója. Fiatalkorában Melonihoz hasonlóan a posztfasiszta Olasz Szociális Mozgalom ifjúsági szervezetében bontogatta szárnyait. Sokan előzőleg azt várták, az új kormányfő választása a Ferenc pápa nagy kritikusaként ismert filozófusra, Marcello Perára esik majd.
Bár a kulturális élet vezetőinek egyelőre nem kell attól tartaniuk, hogy a politika eszközévé teszik meg őket, elképzelhető, hogy amolyan vihar előtti csend uralkodik. Pedig a kultúra már most is súlyos válságban van. A pandémia következményeit máig nem sikerült kiheverni, csak Rómában több színház zárt be. Eladják például a Teatro Eliseo épületét, ahol egykor olyan hírességek léptek fel, mint Anna Magnani vagy Vittorio Gassman: 24 millió euróért hirdették meg.
Mit is tervez az új kulturális tárcavezető? Gennaro Sangiuliano röviddel hivatalba lépése után éles bírálattal illette a firenzei Uffizi Képtár vezetését, mert hétfőnként zárva tartottak. Eike Schmidt német múzeumigazgatónak írt levelében ezt a tényt „az Uffizi és a nemzeti múzeumok egész rendszerének megítélése szempontjából károsnak” minősítette. Megfigyelők ezt értelmetlen megnyilvánulásnak nevezték és úgy vélték, a tárcavezető értékítélete meglehetősen sajátos, hiszen ennél okkal nagyobb gondokkal kell megküzdeni: a pénzhiány miatt sötét fellegek gyűltek az olasz kultúra égboltja felett.
Sangiuliano amúgy sem kivételes kultúrtörténeti ismereteiről ismert, jegyezte meg a Neue Zürcher Zeitung. Valójában nem is őt, hanem a műkritikus Vittorio Sgarbi államtitkár-helyettest nevezhetjük a tárca arcának, aki valóban kivételes tárgyi tudással rendelkezik, s előszeretettel szerepel a televíziókban is. Korábban egyszer egy műsorban összeverekedett vitapartnerével, ami a nézettségnek nyilván jót tett. A szatirikus Massimo Gramellini a Corriere della Sera című lapban „jelentős műveltséggel, elég sok tehetséggel és nagyon kevés önuralommal rendelkező anarcho-nárcisztikus személyiségként" írta le. Mint fogalmazott, kicsit úgy érez iránta, mint „az erősen, ingerlékeny kutyák iránt, amikor pórázon és biztonságos távolságban látom őket sétálni”. Sgarbi nem éppen visszafogott stílusára jellemző, hogy nemrégiben Svájcban azért bírságolták meg, mert kék villogóval közlekedett az autópályán – engedély nélkül.
Érdekes módon Eike Schmidt, az Uffizi vezetője – akit a hiányosnak tartott nyitva tartás miatt a tárcavezető megrovásban részesített – úgy véli, még akár valami jó is származhat abból, hogy új irányítók kerültek a kultúra élére. Mint mondta, minden jel szerint komoly strukturális változásokat tervez Meloni kormánya a kulturális életben, ami örvendetes is lenne, mert a jelenlegi rendszer rendkívül bürokratikus. Schmidt szerint a történelem azt mutatja, hogy az olasz kulturális ágazat jelentős reformjait többnyire jobboldali miniszterek kezdeményezték. Például a balközép által 2014-ben bevezetett részleges autonómia egyes múzeumok, így az Uffizi számára, Antonio Paolucci konzervatív miniszter 1996-os tervén alapult.
Ma Firenze szabadon hozhat gazdasági, szervezési és tudományos-művészeti döntéseket – ez Schmidt szerint hozzájárult ahhoz, hogy az Uffizi üzleti vállalkozásként működhet és saját magát tartja fenn. Róma azonban még személyzeti kérdésekben beleszólhat a múzeum ügyeibe. Ez azért jelent nehézséget, mert nehezen tudnak megszabadulni azoktól az alkalmazottaktól, akik nem teljesítenek az elvárásoknak megfelelően. „Ami fontos lenne, az a további decentralizáció és a még nagyobb autonómia” – hangoztatta Schmidt az NZZ-ben. Időközben rendezte is a konfliktust a kulturális tárcavezetővel: ettől az évtől minden hétfőn nyitva tart a képtár.
Eike Schmidt egyébként a pozícióját nem jobb-, hanem baloldali tárcavezetőnek köszönheti: az előző demokrata párti Dario Franceschini kulturális miniszter még 2015-ben a külföldiek számára is lehetővé tette, hogy pályázhassanak a fontos igazgatói posztokra. Ez akkor nagy felháborodást keltett Itáliában.
Általánosságban elmondható, hogy Olaszországban a kultúrpolitikát nem a bal- és jobboldal közötti ellentétek határozzák meg. Érdekes módon Rómában különösen elégedettek voltak azzal az időszakkal, amikor az Öt Csillag Mozgalom politikusa, Virginia Raggi előző polgármester helyetteseként Luca Bergamo határozta meg a főváros kultúrpolitikáját. Bár politikai szempontból nem beszélhetünk sikeres időszakról, Bergamónak köszönhető, hogy virágozni kezdett a független művészeti szcéna – hangoztatta Cesare Pietroiusti, Olaszország egyik neves kortárs művésze.
Az utóbbi egy évben azonban ismét előtérbe került a bürokrácia a kulturális életben. „A római közigazgatási apparátus nagyon alacsony hatékonyságú – mondja Pietroiusti –, elképzelhetetlenül sok a korlátozás, az akadályok, a késedelmek, magasak az értelmetlen adminisztratív költségek” . Szerinte ennek következtében Róma nem tudja kiaknázni hatalmas potenciálját.
Ám nem csak Rómáról, hanem az egész országról elmondható, hogy kevés a kockázatvállalási hajlandóság, a népszerű és a már sikeres projekteket, előadásokat támogatják, az oktatás középpontjában is a kulturális örökség megőrzése áll, és nem az innováció. A magántámogatók ódzkodnak a kormányzattal való együttműködéstől a bürokratikus akadályok miatt.