Mesterien szervezett káosz, tragikomikus téboly a köbön, zenés-táncos őrület, hajmeresztő performance, intellektualizált revü az Örkény Színház The Black Rider előadása. Meglehetősen jól szervezetten nekiszabadulnak a színészek, olykor csaknem kiköpik a tüdejüket, olyan intenzíven mozognak, táncolnak, énekelnek, torz pofák garmadáját jelenítik meg. Nem ritkán a felismerhetetlenségig elmaszkírozzák magukat, horrorba való lényeket, riasztó fazonokat domborítva. De mindez közben halálosan mulatságos, sőt röhejes. Dől a közönség, többen akár nyerítésszerű, visszafojthatatlan hahotázásba fognak, erre szokták mondani, hogy igencsak furcsán veszik a levegőt. Erőteljes a folyamatos tetszésnyilvánítás.
Polgár Csaba rendező már egyetemista korában vágyott rá, hogy újragondolja a világszínházi látomásos fenegyerek, Robert Wilson 1990-ben bemutatott produkcióját. Azért nem írok darabot, mert szabályos drámáról szó sincs, inkább szöveg, zene, tánc mágiáról, színpadi kavalkádról, ötletpetárdák rendszeres durrogtatásáról, hangulatok, érzetek, látomásos sorjáztatásáról, jó figurák és ötletek halmozásáról, mint lineáris, vaslogikailag követhető cselekményről. És bárminek a kigúnyolásáról, görbe tükörben kaján élvezettel mutogatásáról, nyelvöltögető polgárpukkasztásról. A szöveget William S. Burroughs, a beatkorszak egyik jelese írta, Weber A bűvös vadász, 1821-ben bemutatott operájából ihletet merítve és saját tragikus tapasztalatára támaszkodva. Az opera vázlatos története szerint egy írnok fiatalember szeretné elnyerni a hercegi fővadász lányának a kezét, de ennek az a feltétele, hogy jól lőjön. Ő azonban az íráshoz ért, nem a fegyverekhez. Alkut köt az ördöggel, így aztán egy ideig valamennyi lövése célba talál. De az alku nem tart ki örökké, meg az ördögből is előtör legbelsőbb énje, így aztán a derék ifjú nem csak állatokat, hanem a saját szerelmét is leteríti. Hasonló élményben volt része Burroughs-nak is, mert részegen egy kocsmában Tell Vilmost akart játszani, és le szerette volna lőni a felesége fejéről az almát, de a golyó nem a gyümölcsbe, hanem a szerencsétlen nő fejébe hatolt, és megölte. A gyilkos sebtében kereket oldott az országból, ezért a felelősségre vonása elmaradt, és személyes ihletből merítve tudta megírni a dicstelen históriát. Tom Waits eszelős zenét kerekített hozzá, minden irányzatot szakszerűen „összekutyulva” operadallamok ugyanúgy vannak benne, mint vad beat, slágeres, már-már édeskésen szirupos hangzás, és fülsiketítő, vad tombolás, féktelen jazz. Waits és Kathleen Brennan dalszövegei szintén kellően hajmeresztők, a szürreális látomások is mulatságosan hideglelősek. Az egész némiképp olyan, mintha A Mester és Margaritában a sátán bálján lennénk.
Takács Nóra Diána eszményi pokolfajzat. Úgy érkezik a deszkákra, mintha éjszakai lokál szarkasztikus konferansziéja lenne. Oldalazva, velünk szembefordulva sasszézik be, árad a hangja, két- vagy többértelműek a gesztusai. Képünkbe énekli az igazságot és a hazugságot. Hamisan behízelgő ugyanúgy tud lenni, mint dermesztően, kéjesen fenyegető. Egy álságos világ megtestesítője, mételye, aki ellentétben a többiekkel, azt is pontosan tudja, miért ilyen ez a világ, és eszesen ügyes marionettjátékosként rafináltan mozgatja a szálakat. Wilhelm, Borsi-Balogh Máté, vele, Falábbal, a patással szövetkezik. Ártatlan, naiv szemeket mereszt rá, mint aki mit sem sejt. És hosszú-hosszú ideig valószínűleg egyáltalán nem orrontja meg, hogy ez a varázsgolyóárus mennyire rosszban sántikál, mert ő becsületes aktakukac, aki nem lát tovább a saját orránál, no meg Kätchennél, akibe végzetesen belepistult. A testes Wilhelm és a Zsigmond Emőke által alakított nádszál Kätchen, egymás mellett olyanok, mint Stan és Pan. Ez is humorforrás, mert ebben a produkcióban nincs finomkodás. Polgár Csaba bohózati, vaskos vásári elemeket is vagányul használ. Trágárkodás is adódik rendesen. És persze mindezeknek a paródiája, kifordítása, derűre és borzongásra serkentve a közönséget. Fontos, hogy meglepetés kövessen meglepetést; váratlan momentumok halmozódnak egymásra. Tobzódhat a színészek, az említetteken kívül, Máthé Zsolt, Tenki Réka, Patkós Márton, Kókai Tünde játékossága. Van fő figurájuk, de nem is ez a lényeg, hanem az állandó pulzálás, Izsák Lili újabb és újabb fantáziadús, karikaturisztikus jelmezeinek bemutatása, a „fancsali” ruháknak megfelelő viselkedésmód felvonultatása. És közben remekül kell énekelni, szólót vagy kórust, dilisen magas, vagy dzsesszesen rekedtes hangokat lazán kivágni, géppuskalábúan táncolni, egyénileg, párosan, közösen, a Kákonyi Árpád vezette parádés zenekarral együtt élve. Szóval brillírozni, topon lenni, biztos ritmusérzékkel poént elhelyezni, maximálisan állva a vártán. Mindezt tulajdonképpen egy se füle, se farka zagyvaság kedvéért!?
Valószínűleg nem véletlenül szaporodnak a hasonló típusú produkciók, amelyek némiképp olyanok mint egy nagy ribillió, melyekben nem feltétlenül fontos a lineáris cselekmény, melyek roppant szertelennek tűnnek, és gyakran azok is. A nézőnek akár lehet olyan érzése, hogy fejetlen „húzd meg-ereszd meg” folyik a színpadon, ahol mindenki nekiszabadul, aztán lesz ami lesz. Ez már nem is csak a színpadon zajlik, például éppen az Örkényben, egy amúgy igencsak sikerült produkcióban, a Bodó Viktor által rendezett Kertész utcai Shaxpeare-mosóban már az előtérben kezdődik a felhajtás, a nézők vegzálása, és végül egy olyan modernizált Rómeó és Júliát látunk, ami bedrogozós, bepiálós, indulatos bulira emlékeztet, ahol mindenki alaposan kimutatja a foga fehérjét. Ifj. Vidnyánszky Attila több rendezése is hasonló dramaturgiájú, például A nagy Gatsby a Vígszínházban, ami valaha mint a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, egy korosztály sok tekintetben reménytelennek tűnő helykeresését, téblábolását, rossz hangulatát üvölti ki magából. Ezek a típusú produkciók gyakran inkább érzeteket, hangulatokat tükröznek, mint pontosan megfogalmazott gondolatokat. Azt mutatják, hogy a világ mindinkább elhatalmasodó káosza beköltözik a fejekbe, a személyiségekbe, és megnehezíti, olykor már-már ellehetetleníti a verbális fogalmazást. Ezért is annyira zenei, vizuális ihletettségűek, emiatt van bennük sok nyughatatlanságot kifejező, akár ideges mozgás, ezért összművészetiek, dobnak be apait-anyait, hogy hátha ennyi mindennel sikerül kifejezni egy létállapotot. Előfordul, hogy csak üres blöff lesz az egész „miskulancia”. Többen egy másik Bodó rendezés, a 33 álom esetében, ugyancsak az Örkényben, ezt érezték. A The Black Rider azonban fajsúlyos előadás. Ütése van, fáj, végletes kétségbeesést tükröz. Azon röhögünk, amin szinte fuldokolva, zokognunk kellene.