Az idő előrehaladtával egyre kevesebbszer adatik meg, hogy játszadozó gyermekek lehessünk, így igazán szerencsésnek mondhatja magát az, aki bejutott a Le Cirque du Bout du Monde intézmény nevével fémjelzett Der Lauf című belga újcirkuszi előadásra. Parlagian fogalmazva az újcirkusz vagy kortárs cirkusz lényege, hogy az ormótlan tértől és a dramaturgiailag egymástól különálló számok gigantikus show-jától elszakadva, de a műfaj elemeit megtartva valami jelentéstartalommal bírót, valami művészit tárjon a néző szeme elé, amit ugyanúgy cirkusznak nevezhetünk. Ízlés dolga, ki mit vár egy cirkuszelőadástól, az ezerfős, zajos publikum egy tagjaként élvezetesebb-e számára a műsor, vagy megelégszik párszáz csendes nézővel. De egy bizonyos, a két zsonglőr, Guy Waerenburgh és Baptiste Bizien a cirkusz egy olyan esszenciális élményét adták a közönségnek, amely azt bizonyítja: világszám létezik kicsiben is.
A színlap abszurd létkísérleteket ígér fejünkre borított vödörrel, félúton David Lynch és René Magritte között. Az amerikai filmrendező sejtelmes formavilága, valamint a belga képzőművész szürrealizmusa valóban megjelenik az előadás képi- és hanghatásaiban, de a kulturális áthallásoknál sokkal fontosabb az az izgalommal teli elképedés és nevetés, amit a zsonglőrszámok váltanak ki a nézőkből. Még úgy is, ha mindezt az említett két alkotóművész munkássága ihlette.
Az előadást konkrétan Peter Fischli és David Weiss svájci művészek 1987-es híres kísérleti filmje, a Der Lauf der Dinge (A dolgok menete) inspirálta.
Ennek a harmincperces kisfilmnek a szereplői tárgyak, melyek mozgása láncreakcióba lép egy gyárépületben. A kisfilm narrációmentes, mégis a folyamat részesévé válik annak nézője, hiszen magáért a kísérlet sikeréért izgul, hogy minden tárgy megfelelően lépjen érintkezésbe, a kemikáliák lángba borítsák az asztallapot, a gumikerék épp elég erővel döntsön meg egy fenyőlécet, és így tovább. A Der Lauf pont ezt az izgalmat és a rombolás felett érzett furcsa gyermekei örömöt teremti meg közönsége számára, pedig itt a kísérlet eredményessége kétes, hiszen művelői – Magritte híres, Az ember fia című festményéből származó férfialak ruháját viselő zsonglőrök – vödörrel a fejükön, teljesen vakon próbálják meg véghez vinni azt.
A magyar közönség általánosságban ódzkodik az interakciótól. Talán a fegyelmezettség vagy az érdektelenség, netán a szégyenlősség okozza, hazánkban a néző szeret külső szemlélő maradni. A Der Lauf szűk ötvenöt perce alatt azonban a nagyérdemű is az esemény résztvevője, leginkább segítője lesz, hiszen amit a vödör eltakar az előadó szeme elől, azt a közönség látja. Hét, beszámozott üres bot várja, hogy híres tányérzsonglőr szám részesévé váljék, a zsonglőr gyakorlott mozdulatokkal indítja be körmozgásukat, de amint az egyik tányér inogni kezd, a közönség soraiból valakinek muszáj bekiabálja az adott bot számát. A zsonglőr – még mindig vakon – odacammog a számhoz, és újra mozgásba hozza a tányért. Kitörő öröm és taps fogadja a szám sikerét, ami a néző érdeme is. Ezzel együtt hozzászokunk a tányértörés durva zajához, amit a dübörgő gépzene is fokoz, egy idő után kívánjuk a szétröppenő szilánkok hangját.
A Der Lauf remekül adagolja a mutatványokat, a következő produkcióban például téglákból és borospoharakból épít várat a két zsonglőr, „könnyítésképp” boxkesztyűben. Itt már lehet pártolni, kijátszani egyiket a másik ellen, hiszen csak a nézők pisszenései, köhécselései, feszült sóhajai segítik vagy hátráltatják a játékosokat, akik eközben igyekeznek egymást is megzavarni. A belga újcirkuszi előadás egyszerre profin alkalmazza és nevetségessé teszi az artista- és zsonglőrszámokra jellemző, nézőt befolyásoló trükköket: kivárás, a szám nehézségét vagy egyszerűségét hangsúlyozó mozdulatok, hibának tűnő, majd az utolsó pillanatban kijavítható húzások. Nem beszélve arról, hogy Bizien és Waerenburgh arctalansága miatt csupán a testbeszédével képes nevetésre bírni a nézőt, és ez maradéktalanul sikerül is nekik.
Pár lenyűgöző szám után az este akkor válik teljessé, amikor – szinte minden átmenet nélkül – a közönség is beszállhat a játékba, ekkor már szilánkokkal teli a tér, de egy árva poharat kéne darabokra zúzni. Ekkor több vödörnyi könnyű műanyag labdát kap a közönség, ami azonnal őrült sortűzbe kezd. Percekig tart ez a felszabadító őrület, mintha mindenki csak azért nézte volna végig az étkészletkatasztrófát, hogy végül ő tehesse tönkre az utolsó épen maradt poharat. Már csak amiatt is kitörölhetetlen emlék lesz a Le Cirque du Bout du Monde előadása, mert olyan energiát és önfeledtséget szabadított föl nézőjében, amit ritkán tapasztalni. A belga produkció egy estére megosztotta velünk a rombolás felett érzett furcsa gyermekei örömöt, megadta nekünk, hogy beleszólhassunk a dolgok menetébe.
Infó: A Trafóban január 13. és 14. között három alkalommal volt látható a Le Cirque du Bout du Monde, Guy Waerenburgh és Baptiste Bizien zsonglőrművészek előadásában a Der Lauf című produkció
