- „A homály eloszlatása a feladat, nem a teremtése”

Szellemes címet választott. Mennyi tere lehet a humornak, az iróniának egy professzionális irodalomtörténeti tanulmánykötetben?

Nem szabad félni a humortól. Fiatalon elhunyt kollégám és barátom, Kálmán C. György kifejezetten adott rá, hogy a legsúlyosabb témákról is könnyedén, olykor viccesen írjon. Nekem ez nem megy úgy, mint neki, de én is kedvelem az iróniát. Lehet, hogy ma már nem is lehet másképp írni. Más kérdés, hogy a kötetem címét komolyan gondolom: ők hárman mindenképpen megérdemlik, hogy újra meg újra felfedezzék őket. És, persze, mi, kései olvasói és értelmezői is megérdemeljük, mint valamennyi nemzedék, hogy alakjukat és művészetüket megalkossuk a magunk képére. Így válnak számunkra érdekessé.

Ady, Kosztolányi, József Attila. A korabeli irodalom szövetében az utóbbi kettő kapcsolata az elsővel, valamint egymással is érdekes mátrixot alkot...

Valóban. Ady hamar felismerte, hogy Kosztolányi lehet a legveszedelmesebb versenytársa, és ezért igyekezett őt lejáratni. József Attila viszont már egy korai cikkében Kosztolányit ismerte el igazi formaművésznek. Bár a két költő neveltetése, életútja és politikai nézetei távol álltak egymástól, mégis baráti viszony alakult ki köztük. Nemcsak a költői nyelvről vallott elképzeléseikben álltak közel egymáshoz, hanem kései korszakuk költői gyakorlatában is meglepően sok a hasonlóság, a kölcsönös átvétel.

Mindig befutott klasszikusokkal foglalkozik? Biztonsági játék?

Szó sincs róla. Szerintem egy olyan költőről újat írni, akiről már millió cikk és tanulmány született, sokkal inkább emberpróbáló feladat. És a klasszikusok révén is beleszólhatunk az aktuális irodalmi életbe.

Mondana erre egy példát?

Kosztolányi Esti Kornélja igencsak kapóra jött, amikor kitört nálunk a posztmodern divatja. Jószerével ez az egyetlen olyan szépprózai alkotás, amelyet méltán lehetett előzménynek tekinteni.

Az előszóban „rohamosan változó múltunkról” ír. Találó fordulata nem véletlenül lett a könyvbemutatóról szóló tudósításunk címe. Iróniája persze, talán nagyon is komoly tapasztalatot rejt. Mi mozgatja e „gyorsuló időt”?

Időről időre teret kap a múlt radikális átértékelésének vágya, ami az előrelépés szükséges feltétele. Csakhogy a mai hivatalos magyar emlékezetpolitika inkább visszafordítaná az időt, a két háború közti hagyományt próbálja lenyomni a torkunkon, és 21. századinak kikiáltani. Ha legalább komolyan ismerné azt a hagyományt! Sajnos, kizárólag az érdekli, hogy mennyire tudja felhasználni manipulatív céljaira.

Amikor „a két háború közti hagyományt” említi, akkor persze nyílván nem a Nyugat nemzedékeire vagy József Attilára, esetleg Radnótira kell gondolnunk.

Távolról sem. A másod- és harmad-vonallal hozakodnak elő, Herczeg Ferenccel, Nyírő Józseffel, Wass Alberttel.

Eddigi pályáján gyakran szállt vitába pályatársai gondolataival. Új kötetében is akadnak kifejezetten polemikus gondolatmenetek. Szereti a konfrontációt?

Konfrontatív alkat vagyok. Mentségemül szolgáljon, hogy választott hőseim is szerettek ütközni, közismert József Attila vitatkozó szenvedélye. Kosztolányi jóval visszafogottabb volt, mégis ő kezdeményezte az Ady kultuszával való leszámolást, amivel a század legnagyobb irodalmi botrányát sikerült kirobbantania.

Az éles polémiától az sem rettenti vissza, ha vitapartnerei a szakma nagy hatalmú képviselői. A nevezetes „tankönyvháború” például erről is tanúskodik…

Valóban, az 1970-es és 80-as évek fordulóján, amikor Szegedy-Maszák Mihály, Bojtár Endre és más barátaim társaságában gimnáziumi reformtankönyvek írására adtuk a fejünk, a budapesti egyetem tanszékvezető professzorai – akiket távolról sem tekintettünk szakmánk reprezentánsainak – mindent elkövettek azért, hogy betiltassák könyveinket. Akkor kifejezetten jól jött az én hadakozó kedvem. De annyit elértek, hogy a legújabb irodalomról szóló negyedikes kötetet már nem mi írtuk meg, mert belefáradtunk a háborúskodásba.

Az írásait persze nemcsak a tekintélyellenes vitázó kedv, hanem a tabudöntögető merészség is jellemzi. Önmaga számára hol húzza meg a határt?

A tabuk előbb-utóbb elévülnek. Amikor ledöntjük őket, csupán lerövidítjük a folyamatot. Nem annyira a kockázat jelent problémát, mint inkább az, hogy mit tudunk kezdeni a feltáruló új ismeretekkel. Általában igyekszem betartani a szakma írott és íratlan szabályait. Nem mindig sikerül. És az is előfordul, hogy éppen ez vezet jelentős felismerésekhez.

A könyv függelékében olvasható írásában krimiszerűen szól a nemrégen lezajlott hamisítási ügyről (Egy „József Attila-kézirat” nyomában). Nem árt, ha az irodalomtörténésznek van némi Poirot-i képessége?

A belga nyomozó példájára egyik tanulmányomban hivatkozom a kritikai kiadások készítőivel kapcsolatban. Közkeletű hiedelem, hogy e munka végtelen türelmet és hangyaszorgalmat kíván meg, de nem veszi különösebben igénybe a fantáziát. Óriási tévedés. A művek kritikai kiadása korántsem nélkülözheti az invenciót, a találékonyságot. Ami a József Attila-vershamisítványt illeti, az volt az érdekessége, hogy még jó nevű irodalomtörténészek is bedőltek neki. Bezzeg Petőfi barguzini legendája esetében a szakma egységesen elhatárolódott.

Tanulmányai meglepően olvasmányosak, mintha tudatosan kerülné a kívülállók számára érthetetlen szakmai metanyelv használatát. Nem tart attól, hogy szövegeit nem tartják eléggé tudományosaknak?

Nem gondolom, hogy az irodalomtörténészeknek csupán egymás számára kellene írniuk. Ha nagyobb hatásra törekszünk, csakis olvasóbarát szöveggel érhetjük el. A tudománynak a homály eloszlatása a feladata, nem a teremtése.

A nagy költőink életművére összpontosító tanulmánykötet megjelenése magától értetődően jelentős kulturális eseménynek számít. Milyen érvvel győzné meg az ebben kételkedőket?

Érveim is lennének éppen, de fontosabbnak tartom, hogy jó példával járjak elöl.