A lélekbúvárnál tett második látogatás felidézte bennem az utolsó nyaralásunkat. Egyfolytában elutasítottad a közeledésemet, miközben kihívóan kelletted magad áttetsző fürdőruhádban. Felingereltél, ridegen elutasítottál, majd a legalkalmatlanabb pillanatokban felszólítottál, tegyelek magamévá olyan vadul, ahogy csak bírom. Engedelmeskedtem, képtelen voltam nemet mondani, kétségbeesetten kapkodtam a gyönyör morzsái után. Amikor hazautaztunk, napokig nem hagytam el a lakást. Nem tudtam, hol rontottuk el. Kizárólag arra az időszakra emlékeztem, amikor már minden arról szólt, hogy megtartsalak. Virtuózként használtam a szavakat, ragacsos fátylat szőttem mindenre, hamis ígéretek paravánja mögé rejtettem valódi szándékaim. Körmönfont mondatokból útvesztőt építettem. Amikor kifogytam a mondanivalóból, akkor beszéltem a legtöbbet, szavaim gyorsabban inflálódtak, az ügyfeleim befektetéseinél. Hazug frázisaim hamis pénzével próbáltalak megvesztegetni. Megtanultam hangtalanul nyitni a hűtőt, a szalámi csomagolásáról leszedni a celofánt, a tejesdobozra visszapattintani a kupakot. Ha felbontottam egy sört, a szénsav sziszegését hangos krákogással nyomtam el, az erkélyen cigiztem, amikor zuhanyoztál, éjszaka kilopództam a nappaliba pornót nézni. Egy este hazaértem a munkából, az étkezőszékek háttámlája méregdrága ruháktól roskadozott. A leszakított árcetliket az asztal közepére halmoztad, olyanok voltak, akár a dögcédulák. Némán tűrtem, hogy hozzányúltál a megtakarításunkhoz, utána sem mertem számon kérni. A tőzsdén vállaltam a kockázatot, a magánéletemben soha.
Akkor döntöttem el, hogy meglepem magam egy új kanapéval, amikor az első tanácsadáskor megláttam azt a smaragdzöld díványt a rendelőben. Miután elhelyezkedtem benne, szóvá tettem, biztos azért ennyire kényelmes, hogy kompenzálja a nyomasztó helyzetet – akkor még rettegtem attól, hogy szembesüljek a valósággal. A pszichológus nem válaszolt, csak faggatott. Zakatoló kérdéseivel eszembe juttatta életem legfájdalmasabb pillanatát, amikor bevallottad, hogy megcsaltál. Bőröndjeid csökkenő nagyságrendben álltak mögötted az előszobában, mintha szerelmünk fokozatos elmúlását akartad volna megüzenni. Végül nem bíztad a véletlenre, a képembe vágtad. Összezavarodtam, saját magam hibáztattam mindenért. Londinerként hordtam le a poggyászaidat, aztán elvittelek a szeretődhöz. Mielőtt kiszálltál az autóból, visszaszóltál: Küzdhettél volna értem jobban is.
Hazugságokkal próbálom elviselhetővé tenni az életem. Felépítettem magam köré egy hamis világot, eljátszom, hogy boldog vagyok. Holnap leszek negyvenkettő. A cég legsikeresebb brókereként laza és elegáns életet élek, szupersztárként rajonganak értem a pénzéhes ügyfeleim. Holnap délelőtt tizenegy óra tizenegy perckor új fordulatot vesz az életem. A változás, a vulkáni kőzetből és szénszálból készített kanapéval érkezik, ami a katalógus szerint idén tavasszal féltonnás szikladarab volt valahol a francia Alpokban. Elégedetten nézegetem a hatásvadász fotókat arról, ahogy készítették. Száz százalékban kézműves munka. Hónapok óta először érzem magam szabadnak. Újra boldog akarok lenni.
A kanapén visszanyerem régi életem, elvonulok a világtól, nyugalmat és békét találok, erőt gyűjtök. Azt képzelem, hogy a kanapé nem csupán bútordarab, inkább kecses szkúner, amelyre, ha felszállok, sebesen siklok át az élet felhasadt hullámain. Megrezzen a telefonom, üzenetem érkezik. Nem olvasom el, aludni megyek. Másnap reggel a bútorszállítók csöngetésére ébredek. Lerakják a kanapét a helyére, vaskos borravalót adok, elmennek. Kinyitok egy üveg rozépezsgőt. A fürdőszobában levetkőzök, tele engedem a kádat, elmerülök a forró vízben. A mobilért nyúlok, elolvasom az előző esti üzenetet:
Ugye, tudod, hogy valójában olyan férfira vágyom, mint amilyen te vagy? Elhagytalak, mert melletted lehangolttá, tehetetlenné és magányossá váltam. Tudom, hogy mindenért engem vádoltál, közben mégis tőlem vártál segítséget, bár látható tanújelét sosem adtad. Tanulólecke, sőt kiváló iskola volt számomra a kapcsolatunk. Megtapasztaltam mindazt, amit a szüleim élete alapján nem értettem meg, nem akartam megérteni, mert belepusztultam volna. Hidd el, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megmentselek. Te mutattad az utat, amelyen bár csak néhány évig, de boldogan haladtunk, és pont te voltál (ez lepett meg a leginkább), aki már nem tudtál tovább velem tartani, mert visszatartottak a fájdalmaid. Nem találkoztam nálad intelligensebb férfival, de kivételes értelmednél erősebbek a sebeid, amelyek nem gyógyultak be, és ez a szerelmünkbe került. Sajnálom, nem láttam a nyilvánvalót, hogy téged gyermekkorodban tönkretettek, alkalmatlanná a családalapítás felvállalására, a férfiszerep betöltésére, az apaság elfogadására. Meddő törekvéseim és a hiábavalóság boldogtalansága kiölte belőlem a szerelmet irántad. A napokban jöttem rá, függővé váltál a szabadság érzésétől, attól a szabadságtól, amitől valójában félsz, és menekülsz. Először részvétet ébresztettél bennem, utána lenyűgöztél, majd szerelmes lettem beléd. Részese akartam lenni a fájdalmadnak, cipelni akartam a terheidet, ki akartalak vezetni gyermekkorod útvesztőjéből, hogy meggyógyulj, és örökre magad mögött hagyd a múltat. De te ragaszkodtál a fájdalmaidhoz, elengedted a kezem, visszatértél a labirintusba. Utánad mentem, ismét megfogtam a kezed, majd elindultunk kifelé, de az utolsó métereken visszafordultál. Isten tudja, hányadik próbálkozásnál fogyott el az erőm. Nem tudtalak többé kirángatni onnan, nem akartál kikecmeregni gyermekkorod emlékeiből. Nincs számodra kivezető út, akármit tennék, mindig visszamennél. Úgy éreztem, belepusztulok, elsuhan mellettem az élet, lemaradok mindenről, amire valójában vágytam. El kellett hagyjalak. Vagy te, vagy én. Önmagamat választottam, az újrakezdés lehetőségét. Ki kellett szabadulnom a mérgező légkörből, találnom kellett valakit, akivel újra kezdhetem, akivel gyermekeket vállalhatok. Megtaláltam és szeretem őt, várandós vagyok. Meg kellett osztanom veled mindezt, muszáj könnyítenem a lelkemen, mielőtt végleg elbúcsúzom tőled. Légy boldog, mindenkinél jobban szerettelek, ég veled!
Egyre gyorsabban veszem a levegőt. Legszívesebben üvöltenék. Izmaim befeszülnek, próbálok uralkodni magamon, nehogy a kádba vizeljek. Lemerülök. Elnyomott fájdalmaim úgy száguldanak felfelé a tudatalattimból, akár a buborékok a számból, miközben a víz alatt ordítva igyekszem megszabadulni a feszültségtől. Fuldoklom. Elsötétül a világ, életösztönöm nem engedi, hogy megöljem magam. Megkapaszkodok a kád szélébe. Sípoló tüdővel pattanok ki a vízből, légszomjjal küszködve törölközöm. Megiszom a maradék pezsgőt, kimerülten dőlök az ágyra. Délután eszmélek. Megértem, mi történt, mit tettél velem, mit engedtem meg neked. Felfogtam. Átlátom. Több erőszakot már nem viselek el. Nem bírom tovább agressziód tőrszúrásait. Agyonsebzett testemen nincs több hely egy vérszívó szúnyog fullánkja számára sem. Belehalok, ha visszatérek az útvesztő falai közé. Átmegyek a nappaliba, leülök az új kanapéra, tárcsázom a pszichológus számát.
