J. K. Rowling sorozatban hatodik, felnőtteknek szóló detektívregényében tovább tudta növelni a már az előző részben is igencsak elszálló terjedelmet. Míg az ötödik kötet csupán alulról súrolta az ezer oldalt, A koromfekete szív a magyar kiadásban az ezeregyszáz oldalt is meghaladja. De akik kicsit is otthon vannak a Cormoran Strike és Robin Ellacott nyomozópáros kalandjait Robert Galbraith néven megjelentető író munkásságában, azok tudják, hogy nem lesz nehéz „befalni” ezt a Tolsztojt idéző szövegmennyiséget. Rowling továbbra is olyan szerethető, mégsem idealizált főhősöket alkot, akik tele vannak emberi hibákkal; isznak és néha másnaposak, egyeseket állandóan nikotinéhség mardos, esznek és néha felpuffadnak, olykor hazudnak, hogy aztán megbánják, és feldolgozatlan traumákat görgetnek maguk előtt. Mégis jó velük „időt tölteni”, lassan gyarapodó magánnyomozó irodájukban pedig egyre több izgalmas mellékszereplő karakter tűnik fel.
Ebben a kötetben egy népszerű internetes rajzfilmsorozat alkotója válik áldozattá, és miközben érzékletes bepillantást nyerünk a nő környezetében alkotó furcsa, sokszor excentrikus művészek körébe és egy az 1970-es éveket idéző alkotói kommuna működésébe, a regény valódi témája az internetes közösségek potenciálisan mérgező légköre. Hamar kiderül ugyanis, hogy a gyilkosság mögött egy Anomie álnevű figura állhat, aki a rajzfilm fanatikus rajongójaként egy ahhoz kapcsolódó internetes játékot működtet, miközben hatékonyan tartja irányítása alatt a rajongótábort és a sorozattal kapcsolatos diskurzust. Bár Rowling tagadja, hogy a könyv témáját közvetlenül a saját története inspirálta volna, nehéz nem látni a párhuzamot: a Harry Potter-sorozat elképesztő, és a Strike-sorozat visszafogottabb népszerűsége, a rajongói körök sokszor már-már fojtogató elvárásai és követelései kétségtelenül visszaköszönnek a történetben, csakúgy, mint a vélt vagy valós vádak alapján folytatott online karaktergyilkosság.
Az Anomie után folytatott nyomozás sajátossága, hogy a páros most először merítkezik meg az interneten folytatott nyomozás világában, miközben a 40 éves Strike láthatóan teljesen idegenül mozog az online térben, de a 10 évvel fiatalabb Robin sem éppen egy kibernyomozó. Ez a kissé esetlen tapogatózás végigkíséri a rejtély felgöngyölítését, ami jó pár álnéven az interneten tevékenykedő karakter azonosításán keresztül vezet. Valójában hőseink is csak bukdácsolnak a rengeteg félrevezető információ és sehova sem vezető nyom között. A kiadó formabontó tördelési megoldást talált ki a csetszobákban folyó beszélgetések bemutatásához, ami néha az olvasót is kihívás elé állítja, csakúgy, mint a sok internetes felhasználónév és arctalan karakter számontartása. Viszont ha sikerül túllépni az ezzel kapcsolatos bosszankodáson, élvezetes az apró nyomok alapján összekötni profilokat a hús-vér szereplőkkel, még akkor is, ha a tettes pontos azonosítása az utolsó 20-30 oldalig szinte lehetetlen – és kissé esetlegesnek tűnik.
Ebből is következik, hogy A koromfekete szív nem tökéletes detektívtörténet, a műfaj rajongói valószínűleg találnak benne néhány logikai buktatót, bosszantó dramaturgiai döccenőt. A fő cselekményszál egyre inkább a két főszereplő fejlődéstörténete. Ez az első regény, ahol a teljesen laikusként induló Robin már méltó partnere Strike-nak, sőt sokszor le is körözi egykori mentorát, aki ezúttal minden szempontból mélypontra kerül.
Mostanra egyre inkább kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a Strike-sorozat olyan krimi, ahol a bűnügyek fölgöngyölítése egy az olvasó számára is élvezetes ürügy, hogy Rowling különböző társadalmi csoportok, szubkultúrák életébe adhasson bepillantást, a háttérben Nagy-Britannia aktuális politikai és társadalmi feszültségeivel, és nem utolsósorban egy csigalassúságú, mégis izzó szerelmi történet, amiben minden apró hibája ellenére nagyon jólesik elmerülni. (Gabo, 2022. Ford. Nagy Gergely. 1104 oldal)