Tavaszi reggel van, szép. Ragyog a nap, de még nem keresem sugarai elől az árnyékot. A villamosra várok, mint hétköznap reggelente ilyentájt. Ismerős az utcakép. A sarki péktől most jön ki a járókeretes bácsi két nagy zacskó friss kiflivel. A virágbolt előtt a zöld kötényes lány sárga, tekergőző slaggal locsolja a járdát. Egy toprongyos ember emelgeti a kukák tetejét, botjával sietősen beletúr, igyekszik, mert a saroknál már befordult a kukásautó. Kutyák és türelmetlen gazdáik, gyerekek méretes hátitáskákkal az utcafilm szereplői.
Nem jön a villamos, csak egy sivító mentő száguld el a síneken, porfelhőt kavarva. A szemben lévő járdán a kopasz zöldséges hatalmas karfiolokat, fonott kosárnyi mélylila, fényes hagymát pakol ki, majd két rekesz almát tesz fel egy állványra. Néhányukat ronggyal átfényesíti, a pirosabb oldalukkal kifelé forgatva, és lehajol egy újabb ládáért. Az egyik alma megindul, puffan a járdára, gurul, egy kutya kapna utána, talán labda, de a póráz visszarántja.
Hirtelen megkívánom, hogy beleharapjak egy almába, érezzem kásás, savanykás ízét szétáradni a számban, hogy érezzem orromban a nagyanyám falusi szobáját felidéző illatot. A legszebbeket a tisztaszobában, a nagyszekrény tetejére tette, óvatosan, ujjnyi távolságot tartva az almák között. Néhányba szögeket nyomkodott, ezeket karikázta fel nekem a látogatásunkkor. A szegeket megtörölgette és én nyomhattam bele őket egy másikba. Kell a vérednek, szólt ellentmondást nem tűrően, olyan nyápic vagy.
Az alma – lehet jonatán vagy starking – kigurul a parkoló autó alól és megáll a sínek közepén, éppen azon a sávon, amely elválasztja az ellentétes forgalmat. Az utca pora bevonta, egy kisebb gödör lefékezte.
Apám is nagyon szerette az almát. Ültessünk almafát, mondta, így majd a sajátunkat ehetjük. Gyümölcsfát ősszel szoktak ültetni, okosította apámat a kertszomszédja. Mérnök apám csak a gépekhez értett, a kertészkedéshez nem. Gyakran láttam őt, ahogy órákig csendesen üldögélt, hátát a cseresznye vagy a diófa törzsének támasztva, olykor elmosolyodott, akárha beszélgetnének.
Nyúlós őszi délután tanakodtunk egy városszéli faiskolában, milyen legyen az a fa, húsvéti rozmaring, vagy inkább idared. Hosszasan taglaltuk, melyik alma milyen ízű, kinek melyik a kedvence, mennyi ideig lehet tárolni. El is unta az árus, inkább behúzódott a fabódéjába, úgyse lesz ebből nagy üzlet, gondolhatta. Végül egy olyan facsemetét választottunk, amelyikről leesett a címke, legyen csak meglepetés. A zsákmánnyal betértünk a közeli kocsmába egy melegítőitalért, áldomást ittunk előre a termésre. Olyan ez, mint a gyerekvárás, kilenc hónap múlva látjuk meg, mit terem, tűnődött apám. A villamosmegállóból fordultunk vissza a fácskáért, ottfelejtettük a kocsma sarkában, ez kapós lesz, szólt utánunk a pultos.
Kezd erősödni a forgalom, de az alma, mintha csavarozva lenne a betonba, mozdulatlan, nem inog meg a modern széles villamos oldalszelétől sem.
Két kicsi és kukacos alma volt az első termésünk, ki akartam dobni, aztán a táskámba tettem őket. Készültem apámhoz, pakoltam, ami egy kórházi látogatáshoz kell. Néztem tenyeremben az almákat, és azt gondoltam, kicserélem szépre, hibátlanra, olyanra, amivel lehet dicsekedni, hogy azt tegyem apám kórházi szekrénykéjére. Aztán mégse. Szótlanul forgatta, nézte, szagolgatta, a szeme csillogott, pont úgy, mint a parlamenti kitüntetésekor. Majd a bicskáját kérte, komótosan kivágta a hibás részt, lassan evett. Talán jonatán lehet, találgatta. Kóstoltad te is, kérdezte tele szájjal. Én bólintottam, hazudtam ismét, mint kórházi élete alatt oly sokszor. Ebben sokkal több a kálium, ez kell a satnya szívizomnak, jobb, mint a gyógyszerek, mondta.
Sziszegve kinyílik előttem a villamos ajtaja, sodor a tömeg, kapaszkodni sem tudok, megtart az embermassza.
Nem használta senki azt a bicskát azóta, talán már nem is lehet, berozsdásodott az alma levétől. Ha megfogom, langyosnak érzem, hiszen alig tíz éve volt.
