Hol a helye a nőnek?

Nincs még egy ország Európában, ahol ennyire közügyként kezelnék a várandósságot és a gyermekvállalást, mint idehaza. Az Orbán-kormány régóta nem képes felfogni, hogy külön kell választani a népesedéspolitikát mint fontos közügyet, valamint a gyermekvállalást, ami a legmélyebb magánügyeink közé tartozik. Ahogyan a nők elleni szóbeli erőszak bevett gyakorlat a kormánypárti padsorokban, úgy a várandós és kisgyermekes édesanyák, a szülőképeskorú nők vegzálása is az, és ez sajnos végighullámzik az egész társadalmon.

Ha látunk egy harmincas éveiben járó, gyermektelen nőt, első ránézésre fogalmunk sem lehet, mi az ő története. Lehet, hogy egy hosszú ideje sikertelen lombikokon áteső pár egyik tagja, esetleg endometriózisban szenvedő, gyermekre vágyó honfitársunk. Mit sem tudhatunk a vetélésekkel megküzdeni kénytelen nőtásainkról és azokról sem, akik problémás várandóssággal küzdenek – a gömbölyödő pocakon ez nem látszik. Az viszont igen, hogy Vekerdy Tamás volt az egyetlen, aki kimondta, hogy gyereket nevelni csak örömmel lehet - közben itthon ítélkezések erdejében élnek a nők, legyen szó gyermektelenekről vagy anyukákról.

A tény, hogy hosszú idő óta a meg nem született gyermekek országa vagyunk, arra kötelezné a kormányt, hogy mindent gondoljon újra a családpolitikájából. Mert ha minden rendben megy is, és egy kicsi élet oda tart, ahová nagyon várják, egészséges várandósságból egészséges baba születik, sikerül az anyatejes táplálás, jól fejlődik a pici, akkor jön a társadalom, és épp úgy beleszól mindenbe, ahogyan a kormányzat. Beleszól az édesanya dolgába, aki a testével és a lelkével hozott létre egy emberi testet, a testével és lelkével táplálja utána hosszú időn át. De ott a szomszéd, ott a buszon mellette utazó utastárs, a random nagymama, aki úgy hiszi: sokkal jobban ért hozzá. Ott a „jóakaró”, aki nem akar beleszólni, de…, és ott a saját életén kesergő, bukásokat és feldolgozatlan traumákat más bántásába fojtó piszkálódó.

Mindenki, aki a Lajtán túl nincs. Nem azért, mert az egy ultraliberális fertő, hanem azért, mert az emberi méltóság az édesanyák esetében is mindenek fölött való és elidegeníthetetlen. Ebben pedig nem pusztán az önrendelkezés joga foglaltatik benne, de az is, hogy ha valaki belevágott élete legnagyobb és legszebb feladatába: az anyukája lett valakinek, akkor azt tiszteljük, és elhisszük neki, hogy a legjobb tudása szerint cselekszik, szívből.

A szemléletváltáshoz nagyon sok idő kell, az intézményrendszer fejlesztéséhez azonban kevés. Sőt, egy olyan országban, ahol egy péntek esti ötletből kedd délutánra törvény készül, nem lehetne akadály a szabályok és az intézmények módosítása – már ha szándék volna rá. A világon számos hely van, ahol a 6 hetes szülési szabadságon változtatni sem lehet. Jobbak lehetnénk náluk, ha megteremtené a lehetőséget az intézményrendszer, hogy egy édesanya válasszon. Tényleg válasszon, ne pedig beleütközzön az intézményi, jogi és társadalmi falakba, amikor valamit másként tervez csinálni, mint ahogyan a kádári 3 éves GYES-rendszer tanította nemzedékeken át. Az a rendszer, amely egyébiránt a belső munkanélküliség elfedésére jött létre, és amely arra szerződött, hogy széles tömegeket vonjon ki minimum 3 évre a munkahelyükről. Ma ez a családoknak súlyos pénzbe, az édesanyának a méltóságába kerül.

Amint kiderül ugyanis, hogy valaki babát vár, megbízhatatlan munkaerőnek bélyegzik. Ha pedig bebizonyítja, hogy mégsem az, számos támadásra számíthat, mintha nem volna teljesértékű édesanya, mintha nem volna teljesértékű munkatárs. Így lehet valakit a legmélyebb magánügyében és a karrierjében egyszerre megtaposni. Ismerős modell, nem igaz? Ez az Orbán-rendszer egyik alapja. Amíg a nőket nem engedi kibontakozni, összehúzni a bérszakadékot, segíteni a nem fizetett munkák családon belüli egyenlő eloszlását, addig nem beszélhetünk itthon jogegyenlőségről és egyenlő méltóságról sem. Olyan rejtett ellentétet gerjeszt ezzel a társadalomban, amely bizonytalanságban tart családokat, feszültségben házaspárokat, és amely könnyű terep a gyűlöletkeltésre. De arra is, hogy egy ember szavazói lojalitását a kormány hamis ajándékaival vásárolják meg.

Az nincs rendjén, ha valahol egy nőnek háromszor annyit sem elég bizonyítania, mint a vele azonos korú, azonos képzettségű, azonos tapasztalattal rendelkező férfi kollégájának. Ideje elhinni a gyermeket vállaló nőkről, hogy felnőttek. Felnőttek a terhességhez, felnőttek a csecsemőgondozáshoz, felnőttek a pénzkeresethez, a karrierépítéshez, a gyerekneveléshez, és legfőképp mindezek együttes teljesítéséhez. Milliók bizonyítják ezt nap mint nap, mindenféle elismerés nélkül.

A nők kompetenciáinak elvitatása éppolyan bevett szokás idehaza, mint a rájuk terhelt túl sok házimunka és az (érzelmi) elvárások. A kettő pedig egyszerre nem működik, mert ez szétszed egy lelket. Azokat a lelkeket, amelyek a testtel együtt a következő nemzedékek megszületéséért és felnövéséért felelnek. Megéri ez, puszta hatalomtechnikából, amely a társadalmi csoportok rángatásából él 12 éve? Én azt mondom, nem. GDP százalékokban mérhető a veszteségünk. A nők és édesanyák méltósága felbecsülhetetlen érték.

—

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.