A Fitch Ratings a múlt héten figyelmeztetést küldött a kormánynak, ha nem változik a gazdaságpolitika minősége, jön a leminősítés. Látszólag nagyon gyorsan kellene sok mindent tennie a kormánynak. Helytálló a látlelet?
Valóban gyorsan és sok mindent kellene tenni a leminősítés elkerüléséhez. A Fitch értékeléséből egyértelműen kiderül, hogy a nyilvánvaló világgazdasági hatásokon túl a negatív besorolás döntő okai a magyar gazdaságpolitikában keresendők, azokban a stratégiai hibákban, amiket a kormány elkövetett. Annak, hogy ma itt tart az ország, számos külső oka is van: a Covid-válság, az orosz területszerző háború, az energiaárak elszállása – ezek létező hatások. De magyarországi infláció tartósan több mint duplája az eurózóna inflációjának, miközben a háború meg a szankciók hatásai az unió összes országában érvényesültek. Ez az egész háborús-szankciós propaganda szöveg közönséges hazugság. Az is látható, hogy az energia és a feldolgozatlan élelmiszerek nélkül számított maginfláció magasabb, mint a fogyasztói árak emelkedése, és négy és félszerese az uniós átlagnak. Ez azt mutatja, hogy valami belső hiba történt a gazdaságpolitikában.
Mikor és mivel követte el az ősbűnt a kormány?
Az első hiba a Nagy Márton-féle „magas nyomású gazdaságpolitika” nevű agymenés volt, amit a kormány a 2010-es évek közepétől követett. Önmagában beteg gondolat, hogy pro-ciklikus, intenzív fiskális politikát folytatunk, azaz fellendülés időszakában még többet költünk, recesszióban még inkább megszorítunk. Egyszerűen a fiskális alkoholizmus lett úrrá a kormányon, a pénzszórás. Tovább tetézte a bajt, hogy a jegybank betársult eme fiskális alkoholizmus mellé a saját monetáris alkoholizmusával. A jegybank önmagában mintegy 11 ezer milliárd forintot pumpált a gazdaságba az elmúlt években, holott tudatában volt, hogy ezzel gerjeszti az inflációt. Ezt a gyakorlatot a jegybank egészen 2022 elejéig folytatta, és amikor megkezdte kamatemelési ciklusát, már nyolc százalékra emelkedett az infláció. Matolcsy György összes kritikája, amit nemrég elmondott a gazdasági bizottságban helyénvaló ami kormányt illeti, de az önkritika elmaradt. Az MNB legalább annyira részese ennek a katasztrofális gazdasági helyzetnek, mint maga a kormány.
Tavaly októberben azonban megváltozott a helyzet: a jegybank 18 százalékra emelte a kamatát és az e heti döntések is azt tükrözik, hogy a jegybank elkötelezte magát az antiinflációs politika mellett. Ez elég lesz?
Végre kellő elszántságot és elkötelezettséget mutat a jegybank az infláció elleni küzdelemben, De ez az alapfeladata amúgy. Sok-sok botladozás és tankönyvi hibák után 2022 őszén végre meghozta a pénzmennyiséget csökkentő intézkedéseket. A héten megduplázták a kötelező tartalék mértékét, ami arra utal, hogy az MNB kitart az infláció elleni küzdelemben. Viszont egyre élesebben látszik, hogyan távolodik a kormány és a jegybank gazdaságpolitikája egymástól. Miközben a jegybank szigorít, a kormány a költségvetésen keresztül beteges módon változatlan hévvel önti a pénzt a gazdaságba. Teljesen felesleges beruházásokra költenek, megelőlegez százmilliárdokat abból a remélt uniós pénzből, aminek az elnyeréséhez még nagyon sok feltételt kell teljesíteni, és ráadásként elindítanak egy 700 milliárdos kedvezményes hitelprogramot. Ezekkel az intézkedésekkel a kormány hatástalanítja a jegybank monetáris transzmisszió mechanizmusát, azaz a döntések gazdaságra gyakorolt hatását. Ezt a helyzetet jegybank önmagában nem képes megoldani. Ha a kormány nem változtat a gazdaságpolitikáján, akkor hosszan elnyúló, magas infláció várható az idén. Míg a jegybank prioritása az infláció letörése, addig a kormány változatlan célja a gazdasági növekedés bármi áron való erőltetése, pont úgy, ahogy azt az elmúlt hét évben is tette. Nem értik Orbánnék, hogy ilyen magas infláció mellett nem lehet tartós gazdasági növekedést elérni.
Ha Ön lenne a pénzügyminiszter, milyen döntéseket javasolna a kormánynak?
Jelentősen csökkenteni kell a kiadásokat. A 2023-as költségvetésben röpködnek a tíz- és százmilliárdok felesleges és haszontalan kiadásokra. Még a beruházások támogatása is észszerűtlen: nem a nagyvállalatokat kell támogatni, hanem a kicsiket, hogy túléljenek. A kormány ugyanazt teszi, mint a Covid-alatt: emlékezzünk akkor is százmilliárdokat adott luxusszállodák felújítására, miközben kisvállalkozások sora zárt be vagy ment csődbe. A kiadáscsökkentés mellett a különadókat és az ársapkákat is meg kell szüntetni, hisz teljesen egyértelmű, hogy azok az inflációt növelték. Ha arra kényszerítik a kereskedőt, hogy az ársapkák miatt veszteségesen értékesítsen bizonyos termékeket, különadót fizessen, bért emeljen, akkor ezt a veszteséget más termékeken fogja megkeresni. A különadó nem a profitot adóztatja, hanem a fogyasztást. Ha ezeket az adókat kivezetnék, megállna az áremelkedés, de az újrainduló árverseny akár árcsökkenést is hozhatna.
Ha már szóba került a büdzsé: A kormány rendeleti módon módosította a költségvetési törvényt. Ez nem ütközik az Alaptörvénnyel?
Abszolút alkotmányellenes a rendeleti költségvetés. A kormány elvonta az Országgyűlés egyik legfontosabb alkotmányos jogát, a költségvetés elfogadását, és korlátozta a Költségvetési Tanács jogosítványait. A vészhelyzeti felhatalmazásra hivatkoztak, miközben annak feltételei nem teljesültek, az Országgyűlés működését biztosítani kell vészhelyzet idején is, és az Alaptörvény előírásaitól nem lehet eltérni. Az Alaptörvény szerint a költségvetést az országgyűlés fogadhatja el, így a rendeleti büdzsé az alaptörvénnyel ütközik. A kormány gyakorlatilag rendelettel írta felül az alkotmányos szabályokat, ami nonszensz. Az, hogy mégis beviszik az költségvetést a parlament elé, nyílt beismerése annak, hogy egy nagyon súlyos alkotmánysértés történt, de ezt már nem lehet meg nem történté tenni! A kormány épp most vállalta az uniós pénzekért cserébe, hogy minden jelentős törvényt társadalmi vitára bocsát még a benyújtás előtt. Erre jön a rendeleti költségvetés, amelyről nemhogy társadalmi, de parlamenti vita sem volt.
Visszakanyarodnék még a költségvetési javaslataihoz. A különadók eltörlése több száz milliárdos lyukat ütne a büdzsén. Ha nincs ez a bevétel, akkor pótolni kell. Miből?
A kiadási oldal újragondolásával, nem most kell növelni a sportkiadásokat, és le kell állítani a presztízsberuházásokat, amelyeket változatlanul erőltet a kormány. A Budai Vár tatarozását azonnal fel kell függeszteni, de hasonló a helyzet a Budapest-Belgrád vasúttal vagy Paks 2-vel. Ráadásul a Covid-járvány és a háború is alkalmat adott volna arra, hogy vis maiorra hivatkozva felmondja ezeket a szerződéseket a kormány. És még egy: irdatlan pénzeket költ a kormány a külföldi cégek támogatására.
Életképes a kormány azon elképzelése, hogy Magyarország legyen Európa akkumulátorgyártó-bázisa?
A legrosszabb sztálini iparpolitikát követi kormány, amikor beruházások támogatásakor az autóipart, illetve az akkumulátorgyártást helyezi a gazdaságpolitika fókuszába. Győrffy Dórának 2021-ben jelent meg egy kiváló tanulmánya a Közgazdasági Szemlében, amelyben a közepes fejlettségű gazdaságok lehetőségeit vizsgálja. Két irány van: a minőség-, illetve a költségalapú verseny. A balti-országok a minőséget választották: oktatás, kutatás, termelékenység, innováció, életminőség fejlesztése. Ezzel szemben a magyar kormány költségalapú verseny mellett döntött: az alacsony munkabéreket, az olcsó energiát, az alacsony adókat, a magas támogatást, a kiszolgáltatott munkaerőt és a protekcionizmust választotta. Ennek a mintapéldája az akkumulátorgyártás: van egy ország, amely kifejezetten energiaszegény, nincs alapanyaga, nincs felesleges vize, nincs felesleges munkaereje, pedig mindez kellene az akkumulátorgyártáshoz. Az akkumulátorgyártás alacsony hozzáadott értékű tevékenység, nincs benne innováció, miközben a kormány ezek támogatása érdekében hatalmas forrásokat von el az oktatástól az innovációtól, mindattól, amire a közepes jövedelem csapdájából való kitöréshez szükség lenne. Teljesen elhibázott a kormány befektetési politikája is. Ezen is változtatni kellene a kormánynak. Vagy egy másik kormánynak.
A versenyképességet javító reformokhoz adna forrásokat az Európai Unió. Lesznek uniós pénzek?
Ehhez az Európai Unióval kötött megállapodások teljesítésére lenne szükség. Nem alibi-intézkedések, hanem valódi jogállami reformok kellenek. Értem én, hogy Orbán Viktornak ez komoly nehézséget okoz, hiszen ha mindent megtenne a megállapodásnak megfelelően, az az egész Nemzeti Együttműködés Rendszerének, ennek az oligarchikus rendszernek az alapjait veszélyeztetné. Ez egy politikai döntés, amit nem akar vállalni a miniszterelnök. De tudomásul kell venni: az uniós források nélkül, ez a gazdaság nem működtethető. Lehet azt mondani, hogy finanszírozzuk magunkat a piacról, de ez tudvalevően nagyon drága. Az elmúlt másfél évben több mint kétszeresére nőtt a magyar devizakötvények kockázati felára. Ráadásul a piac addig finanszírozza Magyarországot, amíg uniós tagok maradunk, azt feltételezve, hogy egy EU-tagállam nem mehet csődbe. Működésképtelennek tartom a magyar gazdaságot uniós pénzek nélkül, nincs más megoldás, a kormány kényszerhelyzetben van. Az a kérdés, hogy meddig húzza ennek belátását a miniszterelnök, és mikor hozza meg megállapodáshoz szükséges intézkedéseket. Ez számára politikai kérdés.
Az Uniótól való finanszírozási függés megvédi az országot Huxittól?
Teljesen kizártnak tartom, hogy komolyan felmerüljön Orbánban az Unióból való kilépés. Ugyan a csapból is a Brüsszel-ellenes propaganda folyik, de nincs finanszírozási alternatíva. A piac drága, az oroszok már nem is tudnának adni, a kínaiaknak pedig addig érdekes Magyarország, amíg uniós tagok vagyunk. De a kilépéssel a német autógyárak is vennék kalapjukat, akkor megroppanna a magyar gazdaság gerince. Ez a gazdasági és pénzügyi oldala a Huxitnak, de van egy másik, emberi oldala is: ha kilépnénk, akkor mondjuk vízummal mehetnénk Bécsbe a gyerekeinket meglátogatni. Egy kilépési terv hazai fogadtatása meglehetősen kétséges lenne.
Névjegy
Dr. Bodnár Zoltán 63 éves jogász, egyetemi docens, a Demokratikus Koalíció árnyékkormányának pénzügyminisztere. Pályafutása alatt főleg pénzügyi területen dolgozott, volt a Magyar Export-Import Bank vezérigazgatója, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke. Ezt követően CIB Bank ügyvezető igazgatójaként, majd vezérigazgatójaként dolgozott. MNB-alelnökként 1997-ben és 1998-ban a Világbank és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) magyarországi alkormányzója volt. 1995 és 2002 közt tagja volt a londoni Central European Growth Fund befektetési alap igazgatóságának és a Budapesti Értéktőzsde vezető testületének, a Tőzsdetanácsnak. is.
