Nincs előrelépés a kormány és a pedagógus érdekképviseletek között zajló egyeztetéseken, megegyezésnek, a kompromisszumos megoldások keresésének még csak a szándéka sem látszik a kabinet részéről, a sztrájkok, tüntetések és egyéb akciók sem vezettek eredményre - hallhattuk, olvashattuk több helyen az elmúlt egy évben. Tavaly január óta szinte folyamatosak az oktatásügyi tiltakozások, semmivel sem lett jobb, sőt csak rosszabb lett, ha figyelembe vesszük például az iskolai sztrájkot korlátozó és az “engedetlen” tanárok kirúgását megkönnyítő törvénymódosításokat, amelyekkel a pedagógusok munkabeszüntetéseire válaszolt a kormányzat. De lényegében ott tartunk, mint a tiltakozások indulásánál.
Vagy mégsem? Bár túl sok kézzelfogható eredményt valóban nem lehet felmutatni, a helyzet mégsem ugyanaz. Egy éven át szinte egymást érték a különböző megmozdulások, a pedagógusok küzdelméhez eddig példátlan módon csatlakoztak a diákok és a szülők nagyobb csoportjai is, akik azt sem hagyták szó nélkül, hogy az oktatásirányítás tanárokat rúgat ki, amiért a kiüresített sztrájkszabályok helyett a polgári engedetlenséget választották.
Fény derült a Belügyminisztériumból kézileg vezérelt tankerületi központok inkompetenciáira, az oktatási rendszer újabb és újabb hiányosságaira, és nem utolsó sorban a társadalom talán minden eddiginél szélesebb köréhez juthatott el a problémák, tiltakozások híre.
Most túl vagyunk egy újabb sztrájkhéten, figyelemfelhívó akciókon. A kormánymédia gyér érdeklődést emleget. Valóban, az utóbbi napokban nem vonultak ezrek, tízezrek az utcán, a sztrájkban sem vettek részt annyian, mint korábban. Kudarc lenne? Nem hiszem. Nem lehet egy éven át sokadszorra hatalmas tömegeket vinni az utcára vagy minden alkalommal 20-30 ezer pedagógust munkabeszüntetésre bírni, de a cél egyébként sem csak ez, hanem az is, hogy ne teljesüljön a kormányzat kívánsága, ne legyen csend. Mert a változás, még ha most messzinek, elérhetetlennek tűnik is, sosem csendben érkezik.