Vegyük ehhez hozzá az ebben az országban egyedül alkalmazott garanciát: komoly ügyekben e testület csak kétharmados többséggel dönthet.
Akármilyen képtelenségnek tetszik is, e néhány mondattal nagyjából leírtuk a magyar közjogi rendszert. Ha az előzményeket nem számítjuk is (noha közjogilag számíthatnánk), ez a rendszer működik Magyarországon az 1989-90-es rendszerváltás óta.
Ha egy ilyen közjogi szisztéma – mint ezt könnyű belátni – alkotmányos demokráciának nevezett politikai rendszerben egzisztál, akkor aránytalan nehézségeket görget maga előtt, mert hatalmas rizikót vállal magára: bármikor összedőlhet, ha egy centralizált politikai erő megszerzi a kétharmados parlamenti többséget. Ha a választási rendszer és a gerjesztett társadalmi, politikai polarizáció ilyen nagyarányú mandátumszerzést könnyen lehetővé tesz, a vég inherensen benne van a szisztémában: az alkotmányos demokrácia halálos ítéletét az alapító atyák már eleve beleírták az alkotmányba. Ez alapján a jogállam ellenségeinek – azért, hogy ha egyszer megszerezték, soha többé ne fájjon a fejük a hatalom elvesztésétől – csak egyszer kell nyerniük, de akkor nagyon.
Amint e győzelem bekövetkezik, és a győztesek gátlástalanságát sem ízlés, sem morál nem korlátozza, uralmukat olyan hosszú időre betonozzák be, amennyire csak akarják. Hatalmukban áll – és ezt ki is használják – magát a demokráciát is felszámolni – csak rajtuk múlik, hogy milyen gyorsan vagy kíméletesen teszik –, és kicserélhetik az alkotmányt is a maguk érdekében, ahogyan és ahányszor csak kedvük tartja. Az alkotmányos berendezkedés lehetővé teszi, hogy „alkotmányosan” változtassák át diktatúrává, ha úgy tartja érdekük. Ennek egyetlen belső korlátja ugyanis a kétharmados szabály, de ha a kétharmad megvan, akkor nincs semmi gát, és a hatalom bármit megtehet, ami érdekében vagy kedvében áll.
Annak ellenére, hogy a világtörténelem számos példát mutatott az ilyen öngyilkos demokráciák halálára, és dacára annak, hogy a fenti intézményes berendezkedés hibája a legképzetlenebb elmék, szinte a gyerekek előtt is világos lehetett, továbbá ellentétben azzal a felismeréssel, hogy a fenti veszélyeket kikerülő alkotmányos eszközök rendelkezésre álltak volna, ráadásul az elővigyázatosság hiánya a józan ésszel is szembe ment, az 1989-90-es rendszerváltás hősei ezt az őrült szisztémát hagyták ránk. De ez még semmi. E borulékony és szuicid rendszert eltévelyedett értelmiségünk két évtizeden át ódákban magasztalta, az alkotmányos kultúra letéteményesének tekintette, az Alkotmánybíróság első elnöke pedig egyenesen a világ legjobb alkotmányának nevezte.
Ha ez még nem lenne elég, jegyezzük meg, hogy a jelzett országban (Magyarországon) a kétharmados tárgykörök száma olyan széles, a kétharmados törvények száma olyan nagy, hogy jószerivel alig lehet kormányozni szupertöbbség nélkül. Ha nincs kétharmad, szinte semmit sem lehet csinálni. Ha azonban van kétharmad, a lehetőségek száma végtelen, a korlátok száma nulla, bármi megtehető, és annak az ellenkezője is.
Ez a különös helyzet eredményezte azt a 2010 előtt gyakran előbukkanó kósza érzeményt, hogy talán nem is lenne hátrányos, ha egyszer valamely jelentős politikai erő megszerezné a kétharmadot, hogy végre komoly átalakításokba, reformokba, jobbításokba kezdjen, mert az országra igencsak ráfért az előremozdulás, oly sok helyben járás után.
A 2010-ben győztes Fidesz – mint tudjuk – bűnös célokra használta ki az 1989-es alkotmány hiányosságait. A csodálatos korlátlanságba beleülő új hatalom számtalan alkotmánymódosítással, majd új alaptörvénnyel, majd számtalan alaptörvény-módosítással zavartalanul építette ki autoriter rendszerét, és közjogi, politikai, adminisztratív és erőszakos eszközök kimódolt garmadájával, válogatott túlzások tízezreivel betonozta be magát a csúcson. Egyeduralma lényegében már egy évtizede megszilárdult, és mostanra aligha enged politikai teret egy majdani demokratikus, jogállami változás halvány reményének sem.
Tekintve azonban, hogy korlátlan hatalma kiterjesztésében, további erősítésében, a struktúrák megkötésében, a mély-állam mélyítésében azóta is bármit megtehetett, a korábbi lépéseket sem ítélte elégnek, és agyafúrt, pávatáncos, nyakatekert közjogi-politikai megoldásaival rendületlenül haladt az autokrácia kiépítése útján.
A tavalyi év ezen az úton két lényeges újdonságot hozott: a változatos nevű és váltogatható, de mindvégig permanens, vagyis a gyakorlatban egyébként is szakadatlanul fennálló rendkívüli jogrend állandósítását, és a rendeleti kormányzás mindennapossá tételét. Mindkét újdonság voltaképpen szükségtelen a hatalom megtartása szempontjából, mert a korábbi lépéseknek köszönhetően a kormány ezek nélkül is sziklaszilárdan leválthatatlan, de a hatalomvesztéstől rettegő politikai paranoia nem ismer határokat.
Az idei év eddig ehhez már a rendeleti költségvetés műfaját is hozzátette. Az a tény, hogy immáron az állami költségvetés is rendeletben hirdető ki, a jogállam elleni módszeres cselekedetek végletekig való fokozását jelenti. Ez az új mérföldkő azonban már nem annyira az elszánt hatalomépítés újabb eszközének számít, hanem inkább a rendszer másik jellemzője, a radikális nem-kormányzás gyászos szimbólumának.
Megszerette Orbán Viktor a rendeleti kormányzást, csak decemberben 37-szer írt át törvényt a háborúra hivatkozvaA piramisszerűen hierarchikus kormányszerkezet ugyanis arra szolgál, hogy az uralmon levők hatalmát garantálja, és nem arra, hogy jó – vagy bármilyen – döntések születhessenek közügyekben. Így aztán a kormány – és különösen a miniszterelnök – legfeljebb esetlegesen foglalkozik azzal, ami a dolga lenne.
A költségvetés tavaly nyári elfogadásakor például – magának és a világnak is hazudva – a kormány eleve rossz számokat vizionált. A tervezés korrigálásának fázisa – a nem-kormányzás következtében – olyannyira elhúzódott (a pénzügyminisztérium a munkával az év legvégére is alig lett kész), hogy elfogyott a büdzsé parlamenti beterjesztésének esélye, s ha már így alakult, hát nem nyújtották be. Később mégis úgy döntöttek, hogy benyújtják, de mivel a tárgyév időközben már elkezdődött, most már mindegy, hogy az elfogadásra mikor kerül sor.
Valóban mindegy, hiszen a hatalom megtartásához (a választások megnyeréséhez) nincs szükség valódi kormányzásra, csak propagandára, látszattevékenységre, ellenségképzésre, röhejes győzelmek aratására a világ ellen, indoktrinációra, félrevezetésre és töméntelen mennyiségű hazugságra napszámban.
A nem-kormányzásnak ezt a különös és hatásos módját nálunk politikai kormányzásnak nevezik, ami a dilettantizmusnak egy kétségkívül ünnepélyesebb neve.
