– Hol találkoztak az intenzív gyereknevelés jelenségével, és hogyan függ ez össze az állam szerepével?
Szőke Alexandra: – Egy posztdoktori kutatásomban az állami beavatkozás formáit vizsgáltam, mennyiben viszonyulnak másképp a különböző hátterű, más társadalmi rétegekhez tartozó szülőkhöz az intézmények, köztük a védőnők, a gyermekjóléti szolgálatok és a Biztos Kezdet házak szakemberei. Amikor családokkal interjúztam, sok szülőnél megjelent az aggodalom, hogy a gyerek jövője szempontjából mindent megtegyen, fejlessze a készségeit, jó iskolába járassa, sőt ez ma már az óvodára is letolódik. A saját köreinkben is ezt látjuk, és a szakemberek is tapasztalják ezt a változást, ami átalakítja a kapcsolatukat a szülőkkel. Innen jött, hogy foglalkozzunk az intenzív gyerekneveléssel, ennek Angliában, Amerikában már nagy irodalma van, Kelet-Európában kevés a tudásunk erről, pedig itt is megjelenik.
Kovai Cecília: – Szerveztünk egy workshopot is, norvég, dán, svájci és angol résztvevőkkel, kifejezetten az állami beavatkozás formáiról. Kiderült, hogy ha felülről nézzük, ezek a nagy folyamatok hasonlók. Az, hogy a szülők hogyan nevelik a gyereküket, egyre nagyobb politikai jelentőséggel bír. Az egyre intenzívebb állami beavatkozás formái a politikai-gazdasági kontextustól függenek. Svájcban például tanácsadó központ működik kisgyerekes szülők számára, máshol az állam ellenőrző funkciója direktebben van jelen.
– Fontos, hogy milyen közegről beszélünk, vagy korunkban általános, hogy a szülő maga és minden más elé helyezi a gyerekét?
Sz. A.: – A gyerekközpontúsággal is összeköthető, hogy a gyerek jövője, sorsa ennyire fontos lett. A neoliberális szemléletben ez egyfajta befektetés is az államok részéről, hogy később minél produktívabb felnőttek legyenek. Itt van egy ambivalencia, mert közben az állam egyre inkább kivonul a közfeladatokból, mint az oktatás, egészségügy, ami a gyerekek jövőjét jobbíthatná. Emellett viszont egyre erősödik a kontroll, amivel különböző módokon próbálja befolyásolni, hogy a szülők hogyan neveljék a gyereküket. Akár szabályozással, akár úgy, hogy a szülői választásokat limitálja. Franciaországban például ez az otthoni iskolázás egyre erősebb korlátozásához vezetett. A szülőkre így kettős felelősség nehezedik: egyrészt pótolják az állami szolgáltatások hiányosságait, másrészt tegyenek meg minden tőlük telhetőt a gyerekük jövőjéért.
K. C.: – A szülőknek az is terhet jelenthet, hogy egyre kevesebb a bizalom az állami intézményekben, ez sem csak nálunk tapasztalható. Itt azt láthatjuk, hogy míg korábban egyfajta egyértelműséget jelentett, hogy a gyerekek a körzetes iskolába járnak, ma hatalmas a nyomás a szülőn, hogy jó iskolát válasszon, hiszen az oktatási intézmények közötti különbségek is nőttek. De nem csak az iskolaválasztás bír ekkora jelentőséggel. Az intenzív szülőség szakirodalma azt írja, hogy a pszichológiai tudások, értelmezések beszivárogtak a gyermeknevelés hétköznapi gyakorlataiba. A szülő minden kis tette, választása befolyásolja a gyerek jövőjét. Különböző rétegekhez is eljutottunk a kutatás során, és azt láttuk, hogy nem csak a felső középosztályban, a társadalom minden szintjén iszonyú a verseny a gyerekek jövőjéért, a középosztálybeli státusz megőrzéséért, ami erősen összefügg az adott társadalom gazdasági, politikai állapotával. Mindemellett egyre jobban beszorul a gyereknevelés a nukleáris családba, közben az állami kontroll és a társadalmi elvárás is folyamatosan próbál beleszólni a szülő minden egyes mozdulatába, ezzel is növelve a szülők terheit. Hogyan zajlik az altatás, meddig tartson a szoptatás, hogyan kezeled a dackorszakot, és így tovább.
Sz. A.: – Még olyan területeken is megjelenik ez, hogy mit játszik a szülő a gyerekkel. Ha ma bemegyünk egy játékboltba, sok esetben az lesz a játékon feltüntetve, aszerint lesz szétválogatva, hogy milyen készséget fejleszt, milyen agyterületeket stimulál. Így sokszor a játék már nem is játék, hanem maga is egy fejlesztőeszközzé és -tevékenységgé válik. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden szülő így megy be a boltba, és eszerint vásárol játékot. Ez a gyereknevelési szemlélet szorosan kötődik a középosztálybeliséghez, tehát nem biztos, hogy minden közegben ennyire erős. Másrészt most egy modellről beszélünk, egy szemléletmódról, ami jelen van a társadalomban, de különböző szülők eltérő módokon vagy mértékben követik, vagy éppen ellenkezőleg, nem azonosulnak vele.
K. C.: – Máshogy kezdjük el értelmezni a szülői gyakorlatokat. Sokkal kevésbé vannak egyértelműségek. Sok versengő tudás van egymással párhuzamosan, Facebook-oldalak, blogok, szakkönyvek, ami növelheti a bizonytalanságot, hiszen ebben a túlburjánzásban teljesen el lehet veszni. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy ez a kritikai megközelítés nem azt mondja, hogy „régen minden jobb volt”, a szülőség gyakorlatai mindig is kontrollálva voltak, ez az irányzat azt vizsgálja, hogy ez a kontroll hogyan működik napjainkban.
Sz. A.: – Nincsenek már meg azok a fogódzók, mint mondjuk harminc éve, hogy ezt mondta a védőnő, vagy ezt írta Ranschburg vagy Vekerdy, és akkor ez nem is nagyon kérdőjeleződött meg. Természetesen ez korábban is változott, évtizedek alatt jött új tudás, új irányzatok, és a következő generáció másképp csinálta. Most sokkal több forrásból lehet tájékozódni, és sokféle egymás mellett lévő vonulat van. Amikor megszületett a kisfiam, én is ezzel szembesültem, hogy ott a védőnő, de vannak blogok, ahol sokgyerekes anyukák leírják a tapasztalataikat, és van rengeteg szakértői oldal – sokszor ki se derül, ki áll mögöttük –, és mindenhol másféle, sokszor akár ellentétes javaslatok vannak arra, hogy milyen a helyes altatás, vagy meddig tartson a szoptatás. A sokféle trend között így a szülőnek is egyfajta szakértővé kell válni, hogy jó döntéseket tudjon hozni.
– A nukleáris családban az apát vagy az anyát terheli inkább?
Sz. A.: – Hogy kié a döntés, az talán családfüggő, de a legtöbb európai országban elsősorban az anya tölti a kisgyerekkorban a legtöbb időt a gyerekkel, tehát többségében rá hárul, hogy eligazodjon a trendek között , és annak a súlyát is ő cipeli, hogy jól döntött-e. Vannak már kutatások az intenzív apákról, de egy olyan közegben, mint Magyarország, a nők feladataként merül föl a gyereknevelés, akkor is, ha néhány családban az apa marad otthon a gyerekkel. Egy apa sokkal kevésbé találkozik olyannal, hogy rossz szemmel néznek rá, mert nincs rendesen felöltöztetve a gyerek a parkban, míg egy anyuka ítélkezőbb reakciókat kap.
K. C.: – Az intenzív gyereknevelés iszonyú költséges érzelmileg és anyagilag is. Az is befolyásolja a családi munkamegosztást, hogy ki teremti elő ennek az anyagi költségeit, és ki felel az érzelmi részéért. Ha egy társadalomban a „hagyományos” nemi szerepek erősebben működnek, akkor az anyagi teher az apára fog nehezedni, az érzelmi része inkább az anyára. Az is érdekes kutatási téma lenne, hogyan hat ki ez a párkapcsolatra, a házasságok, válások alakulására.
– Vannak magyar vagy más nemzeti sajátosságok, amelyek a kutatásból még kiemelkedtek?
Sz. A.: – Az oktatás nálunk mindenképpen. Mostanában sok szó esik arról, hogy mekkora probléma van a közoktatással, és ha nem születik ezekre az állam részéről megoldás, ez tovább fog mélyülni. Egyre látványosabb tendencia, hogy a szülők bizalma kezd teljesen megtörni, és akik megtehetik, próbálják kimenekíteni a gyereküket alapítványi vagy egyházi iskolákba. Hazai sajátosság, hogy bár nagyon szekuláris a magyar társadalom, mégis az egyházi iskolák felé tolódik a választás, és nem a magániskolák felé, mint mondjuk Nagy-Britanniában. Aki pedig nem tud ebből kilépni, az erején felül próbálja a rendszer hiányosságait pótolni, például otthon oktatni vagy különórákra járatni a gyerekét.
K. C.: – Az, hogy a szülőkre hogyan terhelődik rá a középosztálybeli státusz megtartása, szintén társadalmi kontextustól függ. A különszámban volt egy cikk Bulgáriáról, ahonnan rengeteg ember ment ki vendégmunkásnak az elmúlt 10-15 évben Nyugatra. Mint az EU perifériáján lévő országokban általában, ebben a társadalomban az emigráció jelenti a jó élet esélyét, ezért ott a gyereknevelésben fontos szerepet kap a nyelvtanulás. A kutatásban volt olyan szülő, aki nem is az anyanyelvén beszélt a gyerekéhez. Ebben látszik, hogy a gazdasági, politikai viszonyok, mint akár az EU-n belüli centrum-periféria viszony miként szivárog le az emberi viszonyok legintimebb szintjére, hogy a társadalom hogyan tudja elidegeníteni a szülő-gyerek viszonyt, hogy nem is az anyanyelveden beszélsz a gyerekeddel, mert úgy érzed, így biztosíthatsz neki középosztálybeli pozíciót.
– Milyen módokon igyekszik az állam a gyereknevelést kontrollálni?
Sz. A.: – Az egyes országok történetiségétől is függ, hogy az intézmények milyen szerepet töltöttek be eddig, és mennyire drasztikus a beavatkozás, illetve milyen formában történik. Svájcban vagy Franciaországban a kontrollnak sokkal finomabb, tanácsadó, a szülőket felkészíteni próbáló megjelenési formái vannak. Nálunk inkább a szülő ellenőrzése jellemző, a gyermekvédelem vagy akár az óvoda, iskola is figyeli, követi, hogy a szülő jól neveli-e a gyermekét. Nagy-Britanniában jelenleg elindult abba az irányba egy kezdeményezés, hogy az önkormányzatok megvesznek nagy adatbázisokat kezelő szoftvereket, amikbe az összes „problematikus” szülőnek, aki a jóléti vagy a szociális ellátásban megfordult, betöltik az adatait. A kezdeményezés célja az, hogy a program segítségével előre be tudják azonosítani, hogy melyik családoknál jelentkezhetnek nagy valószínűséggel problémák a jövőben, illetve hol veszélyeztethetik ezek esetlegesen a gyermeket. Ez már a kontroll teljesen más szintje. Persze van vele szemben ellenállás, de nem nyilvánosan történik, így a vele szembeni tiltakozások, aggályok is nehezen tudnak érvényesülni. A kockázat társadalma vagyunk, így is hívja a szakirodalom, ezért az élet különböző területein, akár az egészséges életmód tekintetében, minél korábban azonosítani kell a veszélyforrásokat. A gyereknevelésben is erősen megjelenik ez az elv, hogy ki kell szűrni a kockázati tényezőket, és már preventív módon elejét venni a problémáknak.
– Mit jelent a szülői gyakorlatra nézve a neoliberális átalakulás?
K. C.: – Azt, hogy az állam egyre inkább visszavonul a közfeladatoktól, és átadja a piaci szférának ezeket a szolgáltatásokat, illetve az egyéni szintre helyezi a felelősséget. A hátrányos helyzetű csoportokra úgy tekint ez a paradigma, hogy ott a szülők a felelősek, hogy ebbe a társadalmi helyzetbe „belenevelik” a gyereket, nem adnak neki az élethez szükséges készségeket, nem tervezik a jövőjét, ám arra kevesebb figyelem jut, milyen társadalmi helyzet hoz létre ilyen attitűdöt. És ott a befektetési szemlélet, hogy olyan szférái a társadalomnak, amelyek korábban nem a piaci logikában beszélődtek el, ma piaci diskurzusban kezdenek értelmeződni. A gyerek is egy befektetés, hogy boldog, egészséges felnőtt legyen, a társadalom produktív tagja, ne kelljen majd rá költeni. A szülő nyilván a boldog, egészséges részéről közelíti ezt meg. Emellett a 2008-as válság után erőteljesen megrendült a középosztály helyzete, ennek újratermelődését szinte minden nyugati országban nehezebb fenntartani. A családokra újabb terhet ró, hogy a szülői gyakorlat az, amelynek a gyerek középosztályú státuszát biztosítania kell. Ez a hétköznapi életben úgy jelenik meg, hogy ha te nem oktatsz neki nyelvet hatéves korától vagy járatod különórára, akkor nem fogja tudni tartani ezt a társadalmi pozíciót.
Sz. A.: – Akár csak két évtizede ezek a befektetések még a társadalmi mobilitás előmozdítását szolgálták, most már azt látjuk, lassan a szinten maradáshoz is elengedhetetlenek. A hatvanas-hetvenes évektől kezdődő konjunktúra-időszakban még az állam is befektetett a társadalmi mobilitásba, kiszélesítette az oktatást, fenntartott különböző programokat. Ma pusztán a szülőre van hagyva. Ha te nem végzed el, senki se fogja helyetted. Ez létrehoz egy pánikot, egy versenyhelyzetet, ami nem speciálisan magyar jelenség.
– A neoliberális nyugati világon kívül is megjelent már az intenzív szülőség?
Sz. A.: – Ez globális folyamat, Indiában és Kínában is erősen jelen van, csak erről még keveset tudunk, jóval kevésbé jelenik meg a tudományos irodalomban, köztudatban. Amerikából és Európából, illetve még Ausztráliából vannak erről publikációk.
K. C.: – Megint fontos hangsúlyozni, hogy ez a megközelítés nem azt mondja, hogy régen a szülők „ösztönösebben” álltak volna a gyerekneveléshez. Egy másik korszak máshogy szabályozta a gyermeknevelés gyakorlatait, 30-40 évvel ezelőtt sokkal konformistább volt a gyereknevelés, más volt az időbeosztás, a munkához való viszony, sokkal ritkább volt a flexibilis foglalkoztatás. A szigorúbb gyereknevelési szokásokat úgy is lehet nézni, mint az akkori, sokkal merevebb munkaerőpiachoz való alkalmazkodást.
– Ha a társadalom hat az intenzív szülőségre, hogyan hat ez vissza a társadalomra?
Sz. A.: – A gyermeknevelési szemléletek folyamatosan változnak, a különböző tudományok is – a pszichológia és a fejlődéslélektan például erősen – hatnak rá, nem csak a gazdaság vagy a társadalom. Együttesen alakítanak ki egy újfajta hozzáállást a gyerekneveléshez, egy új szemléletet. Magyarországon nagyok a térbeli egyenlőtlenségek, ettől is függ, egyáltalán hol tud az ember intenzív szülő lenni. Egy kis faluban mondta nekem egy középosztálybeli anyuka, hogy „szeretném én Ringatóra vinni a gyerekemet, de ha ehhez két órát kell utaznom, úgyse fogom tudni”. Ő egy jobb módú szülő, de ott vannak azok a családok, ahol a gyermekek nagy hátrányokkal indulnak, és fontosak lennének számukra a fejlesztések, de nincsenek helyben szakszolgálatok. Ráadásul nagy a szakemberhiány, ami a hátrányosabb térségekben, vidéki településeken még erősebben megjelenő probléma. Vagy az iskolapszichológus megint csak nagyon fontos lenne. Elsősorban a főváros és a nagyobb városok, ahol elérhetők a szülők számára fontos szolgáltatások, fejlesztések, programok, és vannak területek, ahol egyáltalán nem. Itt sok esetben a civil szervezetek kompenzálják az állam kivonulását azzal, hogy szakembereket visznek olyan hátrányos helyzetű családokba és közegekbe, ahol sok a fejlődésbeli elmaradás, hogy kiszűrjék és korrigálják ezeket, vagy mint például a Biztos Kezdet gyerekházak esetében, akár megtanítják a szülőket a gyerekükkel játszani, a gyerekekhez másképp viszonyulni. Csakhogy utána ezek a gyerekek az állami óvodába, iskolába fognak bemenni, ahol a hátrányok megint csak fokozódnak.
K. C.: – A rendszerváltás előtt sokkal esélykiegyenlítőbb volt az oktatási rendszer, nem volt szabad iskolaválasztás, sem 6 és 8 osztályos szétválasztás, már ezek fenntartják az egyenlőtlenségeket. Emellett volt egy teljes foglalkoztatás. Most is alacsony a munkanélküliség, bár épp egy nagy váltásban vagyunk, de a hátrányos helyzetű roma közösségekben, amiket kutatok, a munkanélküliség csökkenése erősebben megmutatkozik. Kérdés, hogy ez át tud-e fordulni társadalmi felemelkedésbe. Ha nincsenek az oktatásban megfelelő források, nehezen.
Sz. A.: – Ha lenne jól működő oktatási rendszer, a szülőnek sem kellene magát egyfolytában stresszelni, sem a gyerekét azzal kínozni, hogy néhány évente felvételizzen. A nyomás pedig egymás felé is működik. Mondhatom én, hogy okos a gyerekem, felnő, aztán majd elboldogul, de ha az osztályban én vagyok az egyedüli szülő, aki így áll hozzá, és a gyerekem látja, hogy a többi gyerek jár gitározni, edzésre, angolra meg matekkülönórára, akkor előbb-utóbb ez neki is rossz érzés lesz. Másrészt az ember a saját gyerekétől vágja el a lehetőséget, hogy megkapja ezeket az extra dolgokat. Ha a szülő teljesen tisztában van vele, hogy ez egy kívülről jövő elvárás, és nem feltétlen függ a gyereke jövője minden egyes tettétől, a nyomás sajnos attól még működik.
