Nagy becsben tartom Fazekas György újságírónak (1914-1984) a Magvető Kiadó korábbi, rendszerváltás előtti Tények és tanúk sorozatában megjelent Miskolci toronyóra (1976) című kötetét – írtam a múlt héten. Ennek – leegyszerűsítve – két oka van: én is miskolci vagyok, és újságíró. A Nagy Imre híveként 1956 után 10 év börtönre ítélt Fazekas olyan oldaláról mutatja be a 20-as 30-as évek Miskolcát, az „egyutcás” várost, amelyet korábban nem ismertem: a pesti üzletek kínálatával vetélkedő, jórészt zsidó kereskedők boltjairól, az éjjel-nappal működő kávéházak életéről, az egyetlen hivatalos bordélyházról, a gőzfürdőről, és főleg a helyi lapokról, az itt dolgozó nyomdászokról, újságírókról szóló emlékezései élményszámba mennek.
A 30-as években a 80-90 ezres népességű Miskolcnak egyidőben négy napilapja is volt. Három „reggeli” lap: a Fazekas édesapja, Fazekas Sámuel által alapított, egykor országos hírű polgári radikális, majd „liberális kormánypárti” Reggeli Hírlap; az 1932-ben kormányra került Gömbös támogatására létrejött Felsőmagyarország és az 1919 végén, az „ellenforradalmi” Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) szócsöveként született, ebben az időben már kisgazda irányultságú Magyar Jövő. S volt egy délutáni lap is: a Miskolci Napló. Nem kell nagy példányszámokra gondolni, de a Reggeli Hírlapból 8-9 ezret is eladtak. S hogy milyenek voltak a sajtóviszonyok, arra a legjobb példa, hogy a zsidó Fazekas György első írása abban a Felsőmagyarországban jelent meg, amelynek főszerkesztője a későbbi nyilasvezető, a világháború után a népbíróság által halálra ítélt és kivégzett Hubay Kálmán volt.
Később két helyi újság Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap néven egyesült, Fazekast a világháború kitörése is e lapnál érte. Már aznap, 1939. szeptember 1-jén délelőtt életbe lépett az előzetes cenzúra, amely ráadásul kettős volt: polgári és katonai, két külön cenzúrahivatallal. Fazekas és újságírótársai addig ismeretlen helyzetbe kerültek, ám ez a helyzet a mai kormány(propaganda)sajtó számára ismerős lehet: „De még csak szeptember elsejénél tartunk. A távirati jelentések rendkívül ellentmondóak. A németek határincidenseket jelentenek, a lengyelek háborúról beszélnek. A világ diplomáciája ugyancsak háborúnak nevezi azt, ami történt. Nem így azonban a sajtófőnökség. Ha jól emlékszem, Thuránszky adta ki akkor a legfőbb utasításokat, s az ő nevével érkezett a pro domo: nincs háború. A lapok nem használhatják ezt a szót. Amíg újabb utasítás nem érkezik, legfeljebb határincidensekről, határvillongásokról lehet írni. Nekünk parancsolhatott a sajtófőnökség, de az eseményeknek nem. A német repülők este már Varsót bombázták. (…) Mi legyen a cím? Határincidensek – amikor Varsó egy része már romokban hever? A legtermészetesebbet, már tudniillik, hogy a német csapatok megtámadták Lengyelországot, vagy hogy kitört a háború, nem adhattuk.”
Fazekasnak remek ötlete támadt, de persze végül nem ez lett a cím: „Szerényen javasoltam, legyen az első oldalas keresztcím: »Határvillongások Varsó felett.«”