Az akkumulátor üzemek körüli vitával az ellenzék visszatalált legkedvesebb témájához, a nagyberuházások elleni tiltakozáshoz. A paksi bővítés, a Fudan egyetem, a Budapest-Belgrád vasútvonal és a Városliget beépítése után ez is olyan téma, amelyből szinte süt a Fidesz arroganciája. Nincs társadalmi párbeszéd, kellő előkészítés, a lakosságot igyekeznek kész helyzet elé állítani, és lesöprik a környezeti aggályokat. Ráadásul alapos a gyanú, hogy a hatalomhoz közel állók nagyot szakítanak rajta.
Ilyenkor természetesen nem lazsál a kormányoldal sem. Kideríti, hogy az ellenzéki képviselők és az Európai Bizottság amúgy az elektromos autókat propagálják, ezekbe pedig bizony akku kell. Ráadásul a gyár munkahelyet és adóbevételt hoz a településnek. Innen kezdve a téma a helyi emberek jogos aggályai fölé emelkedik, és országos ügyként már csak egy szempont számít. Aki utálja Orbán Viktort, az nemet mond az akkumulátorgyárra, aki Orbán-hívő, az elfogadja a létesítését.
Egy kérdés azonban nem kerül szóba a vitákban. Hogyan alakul a hazai motorizáció a jövőben, hány és milyen típusú autó fut majd a magyar utakon tíz-tizenöt esztendő múlva? Magyarán mennyi akkumulátorra lesz szükségünk, ha az erős környezeti terhelés miatt nem akarunk még exportra is gyártani belőle, de nem várhatjuk el, hogy mások környezetszennyezése árán jussunk hozzá importból?
Ez a fajta gondolkodás amúgy választ adhat a többi, nagy politikai vihart kiváltott kérdésre is. Ha van egy közlekedéspolitikai és területfejlesztési koncepciónk, akkor Orbán Viktorhoz fűződő érzelmeinktől függetlenül is eldönthetjük, kell-e nekünk gyorsvasút Budapest és Belgrád között. Ha pedig geopolitikai elemzés készül a közép- és hosszútávú koncepcióhoz, akkor eldönthetjük, hogy megbízhatóak-e a nemzetközi energia transzferek, vagy bölcsebb alapvetően önellátó energiapolitikára törekedni.
Ezek a fontos kérdések azért süllyedhetnek a napi politikai csatározások kapcarongyává, mert akik a Fidesz-kormány nevében előterjesztik, azok nem egy konszenzuálisan elfogadott fejlesztési stratégia részeként, hanem haszonszerzési céllal, kellő szakmai előkészítés nélkül teszik. Így szinte szükségszerű, hogy az ilyen projektek hol felgyorsulnak, hol leállnak, jelezve ötletszerűségüket.
Magyarországon immár évtizedek óta hiányzik egy olyan, legalább középtávú fejlesztési stratégia, amelyet be is tartanak a kormányok. A tabukat megtörve érdemes lenni nyíltan áttérni az állami tervezésnek a vegyes gazdaságokban kipróbált formájára. A kommunista múlt emlékétől nem kell félni. Az állami tervezés Franciaországtól Malajziáig sok helyen jól működött, Dél-Korea hét ötéves tervvel jutott el mai sikereihez.
A tervezés lényege az, hogy az állami és magánberuházások összhangban vannak egymással, az állam olyan befektetéseket támogat pénzzel, kedvezménnyel, engedéllyel, amelyek beleillenek a távlatos fejlesztési tervbe.
A külföldi befektetések elbírálásánál ugyanennek az elvnek kell érvényesülnie: azok kapjanak zöld utat, akik olyan fejlesztési célokat valósítanak meg, amelyekre itthon nincs elég tőke vagy tudás. A nyilvános, a tervben előre meghirdetett célok megnehezítik a korrupciót, a lobbizást, hiszen mint egy puzzle-ban, előre látható, hogy hová, milyen formában szükséges egy beruházás. A távlatos tervezés a hazai kis- és középvállalkozások számára lehetővé tenné, hogy felkészüljenek a beszállítói és kiegészítő tevékenységre. A közösségi tulajdonú vállalkozások is egy megtervezhető és támogató keretben érvényesülhetnének. Mindehhez természetesen szükség van olyan banki politikára, amely tulajdoni vagy dirigációs formában, de az állami tervek megvalósítását segíti.
Orbán Viktor középhatalmi álmai irreálisak. A következő tizenöt-húsz évben azok a lányok és nők szülnek majd, akik már itt élnek velünk: minden trend szerint kevesebbet, mint eddig. Az ország területe és nyersanyagkincse sem fog gyarapodni. Geopolitikai helyzetünk legjobb esetben nem fog romlani, de az egypólusú világ széthullása nehéz jövőt vetít előre. Ilyen körülmények között különösen fontos, hogy humán és anyagi erőforrásainkat megtervezetten, fontos és egymásra épülő célok megvalósítására használjuk fel. Uniós tagságunk gazdasági előnyeire úgy kell tekintenünk, ahogy egy józan család gondol a rokoni segítségre. Jó, ha van, de ha nincs, akkor is meg kell élnünk. Különösen igaz ez az energiára. Tervezni azzal lehet, ami biztosan a rendelkezésünkre áll.
Tudom, hogy a mai kormánytól nem várható el az átlátható és felelős állami tervezés bevezetése, noha sok jobboldali közgazdásztól sem lenne idegen a gondolata. Az ellenzéknek azonban érdemes lenne az amúgy fontos helyi csaták megvívása mellett egy tizenöt éves nemzeti terv vázlatát megfogalmaznia. A hozzánk hasonló helyzetű országok az állami és magánkezdeményezés okos összehangolásával jutottak előre, s ennek legjobb formája az állami tervezés.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.