Máig talány, hogy miért választotta hátborzongató ellen-utópiája időpontjául 1984-et George Orwell. Sokféle magyarázat van rá, de egyik sem igazán meggyőző. Lehetséges, hogy 1949-ben, a regény megjelenésekor annyira távolinak tűnt, ami harmincöt év múlva történik, hogy nyugodtan szabadjára engedhette a fantáziáját. Vagy éppen ellenkezőleg, úgy vélte, víziója hamarosan megvalósulhat. Sőt, egyes részleteiben addigra már meg is valósult, tehetném hozzá. Hiszen a náci rémtettek akkor már közismertek voltak Európa-szerte, és sokat lehetett tudni a sztálinizmus nappali sötétségéről is, ahogy Arthur Koestler nevezte. A harmincas években Orwell egyébként személyesen is megszenvedte a Franco-diktatúra győzelmével végződő spanyol polgárháborút. Meg aztán nemcsak a huszadik, hanem a tizennyolcadik és tizenkilencedik század is bőven szállított bizonyítékot az új meg új arcot öltő, haló poraiból folyton feltámadó zsarnokságra. Beleértve a francia forradalmat, amely a történelem menetét megváltoztatta ugyan, de közben felfalta saját gyermekeit.
A nyolcvanas évek közepén olvashattam szamizdatként az Orwell-regényt, talán éppen akkor, vagy alig valamivel később, mint amikor az ellen-utópia játszódik. Képmutatóak voltak a kelet-európai és balkáni diktatúrák, egyik puha, másik kemény, de semmiképpen sem olyan ostobák, hogy engedélyezzenek egy ilyen veszedelmes rémlátomást. Az a kézről kézre adott szamizdat ráébreszthetett, hogy az Orwell-féle jövő már itt van. Benne éltünk tulajdonképpen, csak sokan ugyanúgy nem vették észre, mint a lassan felfövő vízben a béka a halálos veszélyt. Az „újbeszél”, a Newspeak, amelynek az alapelveit az író egy függelékben fejti ki, része volt a mi mindennapjainknak is. (Inkább fordítanám „újbeszédnek”, de mára már klasszicizálódott a szólelemény.) „Újbeszéltünk” mindannyian, és egy idő után észre sem vettük. Íme, az „újbeszél” meghatározása Szíjgyártó László fordításában: „Szótárát úgy szerkesztik, hogy egyfelől megadják a pontos és sokszor nagyon finom kifejezési lehetőségét minden olyan jelentésnek, amelyet egy párttag ki akarhat fejezni, másfelől kizárnak minden más jelentést, sőt annak a lehetőségét is, hogy közvetett módszerekkel el lehessen jutni ilyen jelentésekhez. Ezt részben új szavak kitalálásával érik el, főleg azonban azzal, hogy a nemkívánatos szavakat kiküszöbölik, illetőleg megfosztják maradék, nem pártszerű jelentéseiktől, sőt amennyire lehetséges, minden másodlagos jelentésüktől.”
Igen, évszázadok óta minden totalitárius hatalom a szótárat próbálja átírni.
A francia forradalomnak valóban rendkívül sokat köszönhet Európa, de valószínűleg akkor fordult át könyörtelen terrorba, amikor a jakobinusok más nevet kezdtek adni annak is, aminek semmiféle ideológiai jelentése nem volt, illetve már réges-rég elfelejtődött. Átírták a hónapok nevét is, és ezzel ők maguk azonosították az ideológiát a nyelvvel, akárcsak Orwell gondolatrendőrsége. Szörnyülködve olvastuk 1984-ben az 1984-et, és nem akartuk hinni, hogy benne élünk. Orwell megrémíti az olvasót, aki attól fogva félni kezd a jövőtől. Hasznos félelem ez, fel tud lázítani minket, és megpróbáljuk lerázni magunkról az „újbeszél” nyűgét. Hogy milyen volt akkoriban minálunk ez az új nyelv, vagyis az új ember új szótára? Voltak természetesen helyesírási változások is, az Istent kisbetűvel kellett írni, hiszen a rendszer nem az égben, hanem itt a földön ígért nekünk mennyországot. Az sem számított, hogy ily módon nem lehetett megkülönböztetni a keresztények vagy zsidók egyetlen – létező vagy csak kitalált – Istenét a görögök és rómaiak vagy akár a hinduk isteneitől. Meg aztán voltak a rendszernek saját istenei is. Például Romániában a pártfőtitkár Nicolae Ceaușescu nevét tilos volt nyomtatott szövegben elválasztani, vagyis sem szótagolni, sem a vezeték- és keresztnevet más-más sorba tördelni nem volt szabad, nyilván azért, mert nemcsak a hús-vér ember, hanem a neve is érinthetetlen volt. Ez aztán rengeteg gondot okozott a nyomdászoknak, akiknek a meglehetősen hosszú nevet egyetlen sorba kellett begyömöszölniük bármilyen keskeny újsághasábon. Ugyanabban a lapszámban nem egyszer, hanem sokszor. Falusi nagyanyámnak volt igaza, aki leegyszerűsítette ezt a számára kiejthetetlen nevet: csecseszku. Máig érzem, hogy kisbetűvel ejti, bosszúból talán, hogy „azok” meg kisbetűvel írják az Isten nevét, akárcsak Nemecsek Ernőét. De ezek apróságok ahhoz képest, hogy az „újbeszél” hogyan alakította át például a társadalmi érintkezést. „Kedves Markó elvtárs” – szólított meg engem, a középiskolás diákot válaszlevelében 1970-ben Székely János, a nagyszerű író, a marosvásárhelyi Igaz Szó versszerkesztője. Ez volt a kötelező megszólítás. Működött a rémisztő ellen-utópia, nem is kellett megvárni 1984-et. Persze nem tűnt el az „óbeszél” sem, csak kiszorult a nyilvánosságból. A gyermekeknek az iskolában a télapó hozta a télifát, otthon meg az angyal a karácsonyfát.
Megtapasztaltuk azt is, hogy a diktatúrák időről időre próbálják frissíteni a szótárat, a megújulás látszatát keltve. A párt első titkárából főtitkár lett, a Román Munkáspártból Román Kommunista Párt, a kollektív gazdaságból mezőgazdasági termelőszövetkezet. A népköztársaság is szocialista köztársasággá változott. A rendszer rendíthetetlen volt, de a nyelvnek mozgásban kellett maradnia, mintha az új szavak új tartalmat is hordoznának.
Aztán 1989 után rájöttünk természetesen, hogy nyelvet kell váltani a demokráciában is, de ez tulajdonképpen az „újbeszél” felszámolását jelentette. A véleményszabadság ugyanis nem lehetséges a szótár felszabadítása nélkül. Ismét forgalomba kellett hozni azokat a fogalmakat, amelyeket elvettek tőlünk: nemzet, szabadság, önrendelkezés. Legalábbis mindaddig, amíg ki nem derült, hogy tartalom és forma megint elválik egymástól. Nekünk, erdélyi magyaroknak mindmáig nem sikerült tisztáznunk, mit is jelent az a szó, hogy haza, és vissza lehet-e egyáltalán szerezni az igazi jelentését, amit egykor elvettek tőlünk. Könyves Kálmán királyunk hajdan rendeletbe foglalta, hogy „strigák”, vagyis boszorkányok nincsenek, tehát ne is beszéljünk róluk. Bölcs rendelet volt, de betarthatatlan. A strigák időről időre megjelennek a közbeszédben, aztán eltűnnek ismét. Úgy látszik, nem lehet egyszer s mindenkorra betiltani őket. De azért nagyon is tanulságos, hogy amiről azt híhettük volna, beépült a tudatalattinkba, és nem tudunk megszabadulni tőle, hogyan múlik el egy pillanat alatt. A romániai rendszerváltáskor, amelyet szokás forradalomnak, népfelkelésnek vagy államcsínynek nevezni, és véleményem szerint mindhárom igaz, már-már csodálkozva figyeltem, hogy miképpen változik a szótár is tüneményes gyorsasággal. Az egyetértés nyelvéről át kellett térni a vita, a véleménykülönbség, az ellentmondás nyelvére. És nemcsak a szavakat, hanem a gesztusokat is meg kellett változtatni. A testbeszédet. Évtizedeken át hallgatták, tapsolták, éljenezték az erőszakkal összeterelt tömegek a pártfőtitkár monoton gesztikulálással, afféle szeletelő mozdulatokkal kísért szónoklatait. Őt utánozták mindenütt a kisebb-nagyobb főnökök, ugyanúgy hadonásztak mindenfelé. 1989. december 22. délutánján úgy tűnt el ez a hadonászás, mintha sosem lett volna. Beszéltek végeérhetetlenül, biztatták, nyugtatták a népet, szónokoltak lendületesen az új – sokszor régi-új – vezetők, de egyik sem gesztikulált többé úgy, mint Ceaușescu. Mintha rossz álomból ébredt volna mindenki, és ehhez elég volt egyetlenegy nap. Emlékszem, a legelején az állam új elnöke, a reformkommunista Ion Iliescu elvétette egy nyilvános gyűlésen, és a a régi mozdulatokkal kísérte a beszédét. Rögtön bekiabáltak többen is: „Nu faceți cu mâna”, vagyis ”Ne integessen”, vagy „Ne hadonásszon”. Harsány nevetéssel nyugtázta a tömeg, hogy az elnök riadtan abbahagyta a gesztikulálást. Így múlik el az „újbeszél” dicsősége, és lesz belőle „óbeszél”. Az ólomnehéz szavakat és gesztusokat pilleként fújta le magáról mindenki.
Nekünk Erdélyben nemcsak szavakat kellett cserélnünk, hanem meg kellett tanulnunk egy másik magyar nyelvet. Vissza kellett szereznünk egy olyan közéleti szótárat, amit ismertünk valamikor, aztán fölöslegessé vált, hiszen sem nyilvános politikai rendezvényeken, sem a hivatalokban magyarul beszélni már hosszú évek óta nem lehetett. Emlékszem, hogyan importáltuk sorra-szerre Magyarországról a szótár hiányzó szavait, hogyan tettük ismét közkinccsé az olyan halálosan unalmas kifejezéseket, mint küldöttgyűlés vagy ügyrend, és hogyan csóváltuk a fejünket egy-egy tanácskozáson, ha valamelyik kollégánk kétségbeesetten küszködött saját anyanyelvével. „Újbeszél” volt ez is bizonyos értelemben, de mégsem a manipuláció nyelve. Azt hittem akkor, hogy az egypártrendszertől szabadulva a szótárat is végleg felszabadítottuk. Oly mértékben, hogy többet is ígért, mint ami néhány év alatt lehetséges lett volna, hiszen például magyarországi mintára önkormányzatként kezdtük emlegetni a helyi és megyei tanácsokat, amelyek akkor még messze voltak a valódi önkormányzatiságtól Romániában. Ma viszont az az érzésem, hogy éppen fordítva van, mert amíg nálunk ezek a tanácsok némi kompromisszummal tényleg nevezhetők önkormányzatnak, addig Magyarországon mind korlátozottabb a helyi és megyei választott vezetők hatásköre, és mind centralizáltabb az államhatalom.
Európának ez a fele máig keresi a szavakat, hogy elmondhassa, mi van vele. A jelzők, ragok, képzők világa ez újabban. Ha nem hasznos elismerni, hogy ismét nem szeretjük a demokráciát, feltaláljuk a fából vaskarikát, az illiberális demokráciát. Volt már ilyen, de az sem az volt, mondhatná Svejk. Népi demokráciának hívták. Az az igazság, hogy ez az illiberális képtelenség nem jött még át Erdélybe. Ami viszont jön, jövöget, jönni akar, ahogy látom, az újabban megjelent könnyfacsaró archaizálás, amely látszólag illik az ózondús fenyvesek, suhogó kaszák, pödört bajszok és nyikorgó szekerek erdélyi világához is, nem csak a magyar alföldhöz. Azt már megszoktam, hogy a kiváló erdélyi politikus és író, Magyarország egykori külügyminisztere mostanában csakis úgy jelenik meg magyarországi kiadóknál, hogy gróf Bánffy Miklós, pedig természetesen soha nem jegyezte könyveit grófként. Elképzelem, hogy: báró Jósika Miklós. Vagy még régebben: báró Balassi Bálint. Talán volt is ilyen, de elmúlt. Újra lehet kezdeni. Ám abban a magyar kultúrában, amely nehezen bár, de éppen megszabadulni látszott a címkórságtól, és lassan-lassan felzárkózott Európához, én mégis szívesebben használnék, ha már muszáj, másfajta címeket, még akkor is, ha az irodalom köztársaság, hiszen Ady Endre vagy Babits Mihály excellenciás urak köztársaságában is van hierarchia: remekművek, lektűrök, fércművek, giccsek. Ők még eszerint osztogatták a sarzsit.
Jön át Erdélybe a „magyaremberezés”, így a magyar emberek, úgy a magyar emberek, és ezzel együtt jön az EU-ellenesség, a brüsszelezés, a nyugatozás. Egy virtuális politikai akadémia értelmező szótára. Miközben nekünk, erdélyieknek lerúgni magunkról Brüsszelt nagyjából annyit jelentene, hogy magunkra húzzuk a máris hangoskodó román nacionalistákat. Ezt nem olyan nehéz megérteni. Jön keletről a háborút különleges hadműveletnek nevező alakoskodás is. Nem az elveszett normalitás visszaállítása ez, és nem is nyelvújítás, hanem nyelvrégítés. Orwelli „újbeszél” avítt szavakkal, ami talán tetszik is sokaknak: vármegyék és főispánok korába menni vissza.
De tényleg olyan ízes, olyan magyaros, olyan ősi? Tényleg ez a mi leglényegünk? Csak nevetni érdemes rajta, hiszen akárhogy tesszük-vesszük, ráadásul szláv eredetű szó például az ispán is. Úgy gondolom, hogy sem Magyarországon, sem Erdélyben ma nem erre az ódon zamatra kellene áhítoznunk.
Úgy kellene a Székelyföldön és máshol is a modernizáció, mint még soha, mert ez megmaradásunk egyetlen eszköze, nem a visszahátrálás vezényszóra egy vitézkötéses álomvilágba. Hallom, valaki rászól valakire a Facebookon már itt Erdélyben is: nem megye, hanem vármegye. A román prefektust is próbálják így szelídíteni: főispán.
Magam is fellapozom naponta a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott helyesírási szótárt, mert átkozottul szép, de átkozottul nehéz is a nyelvünk, ki tudhat eligazodni többek közt a különírás, egybeírás meglehetősen nyakatekert logikáján. De ezúttal ünnepélyesen kijelentem, a vármegyét és főispánt ráhagyom valamelyik Jókai-regényre. Mondjuk a Rab Rábyra. Az erőltetett „óbeszél” úgyis egyik napról ugyanúgy feledésbe merül egyszer, mint egykor az „újbeszél”. És a ma még ütemesen tapsoló tömeg rákiabál a majdani szónokokra: ne tessék hadonászni!
