Már külön neve is van. Én legalábbis strandirodalomnak hívom azokat a színes borítójú nyári könyveket, amelyeket a szabadságuk idejére visznek magukkal a kikapcsolódni vágyók, hogy még balzsamosabbnak érezzék a vizet és a napsütést. Nem is olyan régen még nem volt ilyen (könnyű)ipara ennek, akkor még jobban passzolt a szépirodalom a nyárhoz. Ezért is tették május végére, június elejére a könyvhetet, hogy az olvasók betárazzanak maguknak a veretes újdonságokból, már ha mehettek nyaralni, és ha tényleg szépirodalmat választottak, s nem az új Szilvásival vagy Berkesivel, vagyis az akkori strandirodalommal felszerelkezve vágtak neki a kikapcsolódásnak.
Akárhogy is van, én pont az ellenkezőjét teszem. Semmi sem áll távolabb a Karib-tenger csiricsáré, önfeledtnek tűnő világától (jamaicai idegenvezetőnk szépen elmagyarázta, hogy náluk nem problémák vannak, hanem csupán egymást követő helyzetek, szóval, nyugi, hadd szóljon csak Bob testvér), mint a grúz származású Nino Haratisvili (tömegre is) súlyos regénye, amely a XX. századi Szovjetunió (azon belül is Grúzia) története köré fonja a maga monumentális családtörténetét. A nyolcadik élet szereplői példásan és regényesen boldogtalanok. De hát hogyan is lehetne közös nevezőre hozni a mai értelemben vett boldogságot a bolsevikokkal, a Nagy Honvédő Háborúval, az elhúzódó ostromokkal, a Sztálin-korszak rettegést rettegésre halmozó időszakával? De még az olvadás hónapjaival is? Egy ilyen kort maximum túlélni lehet, akármennyire is csak helyzetek sokaságának fogjuk fel a mindennapjainkat. Több-kevesebb (inkább több) sérüléssel, fájdalommal. A regény szereplőinek is kijut mindebből, ha próbálnak idomulni a rendszerhez, ha nem – még akkor is a boldogtalanság finom melankóliája lengi körül őket, amikor látszólag, egy tétova pillanatig meglepi őket az élet a gondtalansággal.
Érzem a bőrömön a mindent átható, kiforgató, élettel telepumpáló napsütést, a tenger színeit, a kék olyan verzióit, amelyektől szinte káprázik az efféle árnyalatokhoz messze nem hozzászokott ká-európai szemem (lásd még: a szürke ötven árnyalata), mintha minden, de tényleg minden csak képeslap lenne, és azon töprengek, hogy vajon miért nem a nagy karibi családregényt olvasom a szovjet helyett? Talán mégis van valami a földrajzban, az éghajlatban, ami itt megengedi a válogatott gazságokat, amott meg gátolja? Persze gazemberek itt is akadtak bőven, még ha nem is voltak képesek felnőni Sztálinhoz sem őrületben, sem gátlástalanságban. Mexikói emberünk büszkén vezette le Cozumel szigetén, hogy ők egyszerre a letűnt maják és a spanyolok közös gyermekei, behódolók és hódítók, áldozatok és agresszorok utódai. A vér különböző árnyalatai…
Tehát a vérontás itt is bevett gyakorlatnak számított, ha problémákat kellett nem-jamaicai módon megoldani, de azt mégis nehezen képzelem el, hogy egy Sztálin kaliberű diktátort úgy gyászoltak volna, hogy közben halálra tapossák egymást. És a tömegben ott voltak a megnyomorítottak (kinek a családját nem érte el így vagy úgy a terror?), meg a hívek is, bár tudjuk jól, az utolsó években már senki sem érezhette magát biztonságban a Kremlben, még a legbizalmasabb körökben sem. Valahogy úgy képzelem, én, a tenger nélküli magyar, hogy ahol ilyen víz mossa a partokat, ott az elnyomás, az agresszió, az embertelenség nagy hendikeppel indul. Lehet, hogy mindez naivitás, az identitást, a reflexeket, mentalitást nem alakítja ilyen mértékben a nagy kékség. Elvileg Romániának is volt, van tengerpartja, rám, a Kárpátokon innen ez mégsem gyakorolt semmilyen hatást. Sőt. A Szovjetunió pedig a maga „hideg tengereivel”, ahogy Haratisvili is írja... A Fekete-tengerig kellett elzarándokolnia annak, aki megközelítőleg hasonló élményre vágyott, ami itt majdhogynem mindennapos.
A képeslap-pillanatok mögött persze tapintani lehet a szegénységet. És mindenki, akivel a hajókirándulás kapcsán kapcsolatba léptünk (sofőrök, kisegítők, idegenvezetők, árusok), mind hangsúlyozták, hogy az életük, megélhetésük leginkább tőlünk, az ideözönlő turistáktól függ, akik épp csak belekóstolnak az országukba, városukba. Ahogy a Nílus áradása az egyiptomi földekre, úgy hozunk mi viszonylagos bőséget ide, felhőkarcolónyi hajókkal, tömött pénztárcával, érdeklődő arckifejezéssel, mintha csak egy hatalmas Disney-parkba néznénk be. Emléket veszünk, bóvlit, borravalót hagyunk – és úgy érezzük, hogy mindenki megkapta a magáét.
Életem nagy kalandja ez, mégis kicsit féltékenyen pislogok olykor a grúz-német írónő regényére. Lehet, hogy az ő szereplőinek minden szenvedésük ellenére vagy miatt teljesebb élet jutott ki? Hiszen szédítő magasságokat és mélységeket jártak meg, olyanokat, amilyeneket ez a konzumvilág adni nem képes, még csak imitálni sem. Az élet regénye az igazi, vagy az, amit arról mintáztak?
Don’t worry, about a thing, énekli Bob testvér a kikötőben, és hagyom, hogy átmelegítsen a zene. Azt sem érzem csalódásnak, hogy a napfény országában most épp zuhog az eső. Kicsit olyan ez, mint amikor a regénybeli Moszkva felett végre kisüt a nap.