– Egyre kisebb a túlélés esélye a romok között, ahogy a hétfő hajnali földrengés után a századik óra is eltelik – mondta a Dél-Kelet-Törökországban, a szíriai Aleppótól alig száz kilométerre fekvő Antakya belvárosában Jackovics Péter tűzoltó ezredes, a Hunor mentőszervezet csapatának parancsnoka még a hét végén. Bár szinte esélytelennek tűnt, hogy találhatnak még életben lévő áldozatot a romok között, pénteken és még szombaton is fáradhatatlanul dolgoztak a magyar mentők a katasztrófa sújtotta területen, a rájuk osztott kutatási zónában. Akadt is dolguk bőven, hiszen sorra kapták az újabb és újabb feladatokat: volt, hogy más mentőegységek kértek segítséget, gyakorta pedig a hozzátartozók siettek hozzájuk azzal, hogy egykori házuk romjai alól emberi hangot véltek hallani.
A Hunor egység szakemberei – ahogy a múlt hét eleje óta minden nap –, úgy utolsó órákban is mindent megtettek, amit lehetett: bevetettek keresőkutyákat, alkalmaztak száloptikás kamerát és hangdetektort is. Ez utóbbi egy speciális eszköz, amely a romok közé szorult túlélők lélegzetét is képes érzékelni. Feltéve, ha csönd van. A mentés azonban zajos: munkagépek sokasága dolgozik, emberek kiáltoznak. Épp ezért a hangdetektor használata előtt kiáltásokkal és síppal kértek csendet a mentők. Leálltak a munkagépek, szótlanná váltak az emberek. Egy török katona még elkeseredetten, ordítva „üzent be” az üregbe, ahol a túlélőt sejtették. Aztán teljes csend lett. Feszülten figyelt mindenki, vajon mit jelez a detektor kezelője. Ezúttal néma maradt. Percek múltán megint mindent eluralt a gépek zaja.
A magyar csapat pedig – amely pénteken talált utoljára túlélőt – visszaindult a bázisára.
A Hunor-központ egy kávézó udvarán kapott helyet. Nagy sátrakat állítottak fel, abban tudtak pihenni a mentők, akik épp túl voltak a szolgálatukon.
A kávézó eladótere lett az irányítóközpont, üzembe helyeztek saját aggregátort, de még tusolót is, a hét második felére pedig már hősugárzók is érkeztek, amik jó szolgálatot tettek a fagyos éjjeleken. Noha a Hunor egység tagjai lényegében önfenntartásra készülnek bevetéseiknél, a csapat tagjai közül többen is megemlítették: nem volt olyan kérésük, amit Magyarország ankarai nagykövetségének vezetői, munkatársai ne oldottak volna meg hamar.
A magyarok mentők segítségét az epicentrum közelében vette igénybe a török katasztrófavédelem, vagyis ott, ahol a legnagyobb pusztítást végezte a földrengés. Ebben a térségben a város útjait óriási repedések szabdalják, közvilágítás és víz nincs, közlekedni nehéz. A városban rengeteg utca járhatatlan az úttestet borító romoktól. Egymást érik az összelapult autóroncsok. És mindent beborít a por. Az állva maradt épületek közül is sok kritikus állapotban van: hatalmas repedések jelzik, veszélyes lenne azokba visszaköltözni. Főként úgy, hogy még szombaton is volt itt is érzékelhető utórengés. Mindezek miatt a katasztrófa óta ezrek hagyják el a várost és a térséget. A menekültáradatról sokat elmond az: még péntek este, azaz négy és fél nappal a katasztrófa után is végeláthatatlan dugó volt a régióból kifelé vezető utakon.
Túlélők után kutatva - Béres Márton fényképei Antakya romvárosbanAz itt maradtak számára a város külső részén tábort hoztak létre, sokan ott húzzák meg magukat. Rengetegen pedig a düledező házak, egykori otthonuk romjainál az utcán élnek. Gyerekek, asszonyok alszanak autókban, a mínusz egy-két fokban az utcákon gyújtott tüzeknél melegednek a férfiak. Szombat hajnalban találkoztam egy férfival, aki a földön ülve, kis tűzőn főzte kávéját. Megszólítottam, szabad-e fényképezni. Válasz helyett felállt, s intett, hogy kövessem. Sitthalmokon át bukdácsoltunk, mígnem hirtelen megállt és a romokra mutatott. A törmelékek között élettelen testek látszódtak. A férfi még mindig nem szólt egy szót sem, csak felemelte mindkét kezét, úgy mutatta: tízen vesztek oda.
Míg a helyiek áldozataikat veszik számba, a mentők igyekeznek a túlélőkre koncentrálni.
– A hétfői hajnali földrengés utáni harmincharmadik órában megkezdtük a mentést a helyszínen, a harminchatodik órában pedig már három túlélőt találtunk. Hétvégéig összesen tizenhét embert mentettük ki élve – összegzett Jackovics Péter tűzoltó ezredes, aki a Hunor-csapat elszántságát jelezve hozzátette:
– Volt olyan mentésünk, hogy 16 órán át folyamatosan küzdöttünk egyetlen emberért.
Noha a túlélőkre összepontosítottak, a holtakat sem feledik. Az ezredes azt is pontosan nyilvántartja: 29 embert élettelenül találtak meg.
A túlélők és holtak felkutatásában nagy szerepe volt a keresőkutyáknak. Munkájukról a Hunor K9 egység mentőkutya-vezetője, Leczki Sarolta mesélt:
– A kutya, ha élő személyt érez, akkor ugatással jelzi. A halott személyre általában viselkedés változással utal, amit a kutyavezető figyel. Ha jeleznek, akkor hívunk egy másik kutyát, azonos kontrolljelzéssel erősítjük meg mindig a találatot.
Mindez nemcsak az embereket, az állatokat is hamar kimerítette:
– Folyamatosan fáradt el Dexter és Karma. Gyorsan elértünk ahhoz az állapothoz, hogy két keresés között már csak szundikáltak – fogalmazott Leczki Sarolta, aki már az 1999-es izmiti földrengés után is segített törökországi mentésben.
A katasztrófa sújtott térségben összesen 86 mentőcsapat dolgozott, és együtt 196 túlélőt találtak. Dolgoztak, amíg volt remény. A hétvégén azonban a legtöbb egység befejezte a munkát és csomagolt: a külföldi mentőszervezetek túlélők, és nem halottak után kutatnak, utóbbi a török hatóságok feladata. Így szombaton és vasárnap a pakoló, majd hazainduló egységek látványa már fájdalmasan jelezte: ha csoda nem történik, már csak a holtak száma növekedhet. Vasárnap estére az áldozatok száma Törökországban és Szíriában összesen 30 ezer fölé emelkedett.
