Nincs olyan nap, hogy két-három adakozásra vonatkozó kérés ne találna meg, pedig az 1 százalékos kampányok még meg sem indultak. Végignézve a tavalyi folyószámla-kivonataimat, kiderült, hogy kettő-öt-tízezer forintonként nagyjából egy félhavi nyugdíjamat fordítottam ilyen-olyan adományokra. (Az összeg sem nagyságát, sem kicsinységét tekintve nem kirívó, mivel nem tartozom – szerencsére – a nagyon alacsony, de sajnos a magas nyugdíjban részesülők közé sem.)
Az én oldalamról nézve nincs az adományok mennyiségével vagy mértékével semmi baj: adakozni, ilyen-olyan ügyekben segíteni kifejezetten jó érzés. Ha a másik oldalt nézem, azaz hogy kik-mik szorulnak folyamatos kérincsélésre, akkor viszont már vannak bajok, nem is kicsik.
Aligha vitatható, hogy az alap- és középfokú oktatási intézményeknek nem adományokból kellene fenntartaniuk a működőképességüket. Márpedig manapság általános, hogy az iskolák és alapítványaik nemcsak az 1 százalékot kérik a szülőktől, hanem rendszeres pénzbeli támogatást, festéshez-karbantartáshoz való anyagi hozzájárulást, ünnepségek büféjének fedezését, de még akár a mosdókba való szappan vagy vécépapír biztosítását is.
Hasonlóan siralmas a helyzet az egészségügyben is. Az ma már általános, hogy minden kórháznak, de akár azon belül az egyes osztályoknak is saját alapítványuk van, amely a betegek és hozzátartozóik 1 százalékán kívül számít további pénzadományokra is, hogy kipótolják a hiányos állami forrásokat. Már ez is nagyon szomorú, de az már végképp tragikus, amikor egyes gyógyszereket vagy gyógyászati segédanyagokat a hozzátartozókkal hozatnak be a sarki patikából.
Az óvodákat-iskolákat és az egészségügyi intézményeket, ha elégtelenül is, de még úgy-ahogy finanszírozza az állam, de az állatvédelemre és -mentésre gyakorlatilag semmit nem költ, ha nem számítjuk a kormánybiztosság fenntartását és a folyamatos médianyüzsit. A megélhetési válság miatt drasztikusan megugrott a kidobott-leadott állatok száma, ami már önmagában is lehetetlen feladatok elé állítja a menhelyeket, de az energia-, az orvosi és az eleség-költségek növekedése miatt nem marad más esélyük, mint hogy kétségbeesett segélykiáltásokkal könyörögnek adományokért.
Úgy látszik, hogy a 32,5 ezer milliárd (!) forintnyi költségvetésből csak az ilyen és hasonló, alapvető feladatok ellátására nem jut. Pedig a „magyarok” adójából igazán jutnia kellene a „magyarok” jólétére. Sokkal inkább, mint presztízsberuházásokra, piactorzító látványintézkedésekre, piaci cégek felvásárlására és haveri köröknek való továbbjátszására.
Abszolút megértem mindazokat a szervezeteket, amelyek segítségért fordulnak hozzám, de sajnos nekik is be kell látniuk, hogy lehetőségeim végesek.
(Sajnos?) az állam nem én vagyok.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.