Ha lenne rá időm, elmesélném az egészet, de most a lányom gyakorlata jön, oda kell figyelnem. A lényeg, hogy találtunk egy újabb exobolygót, amin akár élet is lehet. Nagyon hasonló a Földhöz. Most mondták be a gyerkőc nevét, hogy felkészül. Biztosan izgul, emlékszem erre az érzésre. A birkózóbajnokságok előtt az edzőm, a Jenő bá nyugtatgatott mindig, de egy tízéves fiúra, teli adrenalinnal, ez egyáltalán nem hatott. Vagy talán mégis, de nem úgy. Jenő bá különben jól felkészített, az életre is.
Ha nem a lányommal járok tornaedzésekre vagy versenyekre, akkor állandóan az űrteleszkópom felvételeit elemzem, persze az új bolygó felfedezésekor éppen egy korosztályos szertorna-válogatón voltunk az ország másik végében. Nem bánom amúgy, két feladatot érzek a sajátomnak a gyerekkel kapcsolatban, hogy keressek elég pénzt, és hogy vigyázzak rá tornán. Ez utóbbit persze nem így mondom másoknak, hanem úgy, hogy érdekel ez a sportág, vagy valami hasonló.
Dehogy érdekel. Engem a világűr érdekel, amikor választhattam az egyetemen, hogy távcső vagy mikroszkóp, nem volt kérdés, hogy az előbbi. Túlságosan ráközelíteni valamire és részeiben megvizsgálni kényelmetlen lehet. Jenő bá arca időnként túl közel került, amikor gyerek voltam. Mintha nagyítón át néztem volna, minden szőrszál az orrában kígyó nagyságúra nőtt ilyenkor. Egyszer csak ráuntam az edzésekre. Igazából nem untam rá, csak ezt mondtam otthon. Jobban szerettem edzés helyett a sötét szobámban ülni és az ablakon át az éjszakai égbolt kis pöttyeit figyelni. Olyan sok volt belőlük az égen, mint Jenő bá arcán a szeplő. De tudtam, hogy a csillagok sosem jöhetnek hozzám olyan közel, hogy az kellemetlen legyen. A birkózószőnyeg sem volt kényelmes. Főleg, amikor edzés után még külön fogásokat mutatott nekem az edző. Leszorított, és a combjaim közé dörzsölte a karját. Időnként mindenki sorra került a különedzéseken, hogy ne kivételezzen senkivel.
Kepler–1649c az új bolygó neve, de hívjuk csak Keplernek, amúgy is a kedvenc tudósom. Pályaválasztásomra ők ketten voltak a legnagyobb hatással. Kepler, meg Jenő bá. A szüleim nem örültek a döntésemnek. Azt mondták, a világűr egy távoli, ismeretlen, veszélyes hely. Nem tudnak ezek semmit a biztonságról, gondoltam.
A lányom következik, befejezte a próbaugrásokat és a bemelegítést. Az edzője felsegíti a gerendára, miközben szorosan fogja a derekát. Nagyon figyelek. Nem a gyerkőcre, hanem az edző tenyerére. Az ujjaira. Hogy hogyan fogja a lányomat. Na, ezért nem a mikroszkóp. Nem szeretem ezt, nagyon ráközelíteni valamire, és ott találni valamit. Maradjunk inkább a nem találni változatnál. Ártatlan volt a mozdulat, de én azért résen leszek továbbra is. Jenő bácsi nem volt résen eléggé. Gyermekkoromban egyik este kiszűrődött a konyhából a szüleim hangja. Kirúgták a gyerek edzőjét a szakosztályból, mondta anyám apámnak. Komoly vizsgálat is volt, azt állapították meg, hogy egy bizonyos határt soha nem lépett át, ez azért megnyugtató, tette hozzá anyám. Ez azért megnyugtató, ismételgettem én is elalvás előtt. Vagy inkább helyett.
Én viszont átléptem minden határt, ami a makrokozmoszban átléphető. Háromszáz fényévnyire jutottam, egy potenciálisan lakott bolygóig, ahonnan az ottani csillagászok talán éppen most pillantják meg a Földet, egy az övékhez hasonlatos bolygót. A kislányom végzett a gyakorlattal, le is ugrott már, az edző örül, megöleli. A Keplerről egy gyönyörű kék bolygót látnának az ottani asztrofizikusok, megtalálnák rajta a Kárpátokat, ráközelítenének a Dunára, csodálnák a sok hidat, talán pásztáznák a KTE tornacsarnokát is, és csak elmosódott alakokat látnának mozogni, érintkezni, ölelni idebent. Onnan, sok száz fényévről, az univerzum számára jelentéktelen egy érintés, egy alkardörzsölés. Annyira nem látszik pontosan, hogy szinte optikai csalódás, nincs is. És ez az, ami igazán megnyugtató.
