Láncszemek a sorban - Grecsó Krisztiánnal a múlt és jelen kötelékeiről

Lányos apa című, a héten megjelent új kötetével a „most”-ra figyelés zsigeri tanulságát, a jelen megélésének tapasztalását adja – igen szuggesztíven és szívmelengetőn. Egy „loknis imbolygás” segíti ebben, akiért a szerző képes elengedni még kedves hobbiját: a szorongást is. A keretnovellák viszont továbbra is azt sugallják, mennyire fontos a múlt mint a jelen mozgatórugója. Ahogy felsejlik az is: nem kibírni kell az életet, talán lehet boldog is az ember. A szerzővel, Grecsó Krisztiánnal beszélgettünk.

Új kötete gerincét a Nők Lapja felkérésére írt Lányos apa tárcák adják ki. Már a kezdetektől látszott, hogy ezek kötetben végzik majd, vagy a visszajelzések és igény hozta a fordulatot?

Nem úgy találták meg az útjukat, ahogy eredendően gondoltam. Megvárhattam volna, míg önálló kötetnyi lesz belőlük. Ám a kötetcímadó sorozat végül az egyik ciklus lett csupán a háromból, a középső, amit keretbe raktam. Sőt, a keret volt meg hamarabb. Nem a sorozat adta az ötletet, hanem a Valami népi kötetből más hangulatuk miatt kipotyogó kis életképek, finomabb, könnyedebb írások. Amikben már eleve ott rejlett egy másik könyv lehetősége. És ezek a Lányos apa-ciklussal hihetetlenül szépen harmonizáltak. Az írások, amik ott kilógtak, itt alapot adtak.
Maga a Lányos apa-gyűjtemény egy alapvetően kétségekkel, rémületekkel, vágyakkal teli apát mutat, azt, ahogy egy szülő összeroppan, újraépül, megint kiakad. Vagyis gyengeségekkel, útkeresésekkel, kételyekkel teli szöveg. A másik két ciklus is azt mutatja, hogy az álmok borzasztóan strapás dolgok.

Míg a kötet egy önmegszólító novellával kezdődik, a záró írás már az olvasóhoz fordul. A folyamatos elvágyódástól pedig eljut a kötet végére a szolidaritásig. Mintha a gyerek a folyamatos mostra figyeléssel terelte volna erre az útra.

Valóban, maga a szerkezet sem véletlenül ilyen, nem pusztán tárcák gyűjteménye, hanem most is koncepció mentén haladok. Az örök életen át való tanulás és küzdés vonul végig – mindig rájössz valamire, amit aztán elfelejtesz vagy valamilyen formában hétköznapivá lesz, aztán újra rácsodálkozol. És ez még százszorosan van így, ha az ember szülővé válik. Mert az hatalmas vizsgája nemcsak a házasságnak, de saját éned elviselésének is. Minden szempontból rád szakadnak dolgok – megismersz a magad meg a feleséged egójából egy olyan szeletet, amit eddig nem ismertél, sőt nem is tudtál a létezéséről. Egyszer csak meglátod a szüleid mozdulatait, rutinjait a sajátodban. Eddig magadra figyeltél, közben a gyerekkorodba vágyódtál, ennek vége, mert ott kell lenni, ahol vagy, jelen kell lenni abban a pillanatban, hiszen a gyereked életében ott akarsz lenni. Ez egy tanulási ív, amiben rácsodálkozol arra, hogy ez egy lánc. És ebben a láncban azok az emberek, akik előttünk vannak és a múltunkat jelentik, tulajdonképpen a jelenünk, itt vannak a génjeinkben, itt vannak a rutinjainkban, és akárhogy is, az ő örökségüket visszük tovább. Ezért adtuk a Családos történetek alcímet, mert a kötet a múlt felé is nyílik, nem csak a gyerek felé.

A gyereknevelés, a gyerekkel való együttlét pedig segít újrahuzalozni az ember agyát, újralátni a világot. Azt írta, segít betapasztani a múlt sebeit, és oldja a szorongást. Valóban kevésbé szorongó, amióta Hanna az életük része? Miközben a gyereknevelés egy sor szorongást hozó dologgal jár.

Az biztos. Mindig van min aggódni. Eleve van bennem mindennel szemben egy görcsösség, szorongás, ám ha van melletted egy erős akaratú hároméves, ezt nem engedheted meg magadnak. Egyszerűen kénytelen voltam felnőni a feladathoz. Másfelől már teljesen más határok szabják meg az életemet, mint amik eddig, és azokat, amiket korábban áthághatatlannak ítéltem, most nagyon sokszor már gond nélkül átlépem, megszegem. Becsöngetek például egy idegen házba, mert ott az udvaron egy birka. Ezeket elképzelni sem tudtam volna korábban.

Az az érdekes egyébként, hogy annyi történetet hall az ember a szülői létből, és ezeknek a történeteknek a kulisszái, csattanói végtelenül közhelyesek és unos-untig ismertek, ehhez képest mégis valahogy leírhatatlan, ami valójában történik. És talán ezért, hogy mégis mindig mindenki újranarrálja, mert a saját nézőpontjából, abból az örökségből, amit ő hoz a szüleitől, akarja ezt a csodát végiggondolni mindenestül. A hihetetlen szélsőséges érzéseket és nagyon végletes pillanatokat, amit egy gyerek ad. Fölébred reggel, tombol háromnegyed órát, pokol a reggel, és egyszer csak elmosolyodik, kivirul minden, és mintha mi sem történt volna, megszorítja a nyakad, azt mondja, nagyon szeret, hozzád bújik, és elolvadsz. A középértékek nagyon gyakran hiányoznak. És ezek a végletek tényleg olyan önismereti próbák, hogy soha ennyit nem gondoltam a szüleimre, mint mostanában. Így szinte evidens volt, hogy ez után a kötet után elkezdtem írni az Apám regényét, amit már húsz éve halogatok. Mert ez a dialógus a múlttal való dialógust is eredményezte, hiszen itt vannak bennem és dolgoznak, ezért is „beszélek” hozzájuk.

Mintha újragondolásra késztetné az embert a saját gyerekkorához való viszonyulása tekintetében is, és átértelmezné a szüleivel való gyerekkori kapcsolatát. Talán megbocsátóbb is lesz.

Hogyne. Sok mindent megért az ember. Például azt eddig sosem gondoltam végig, én mikor és mivel bántottam meg a szüleimet, mindig csak a saját sérelmeim kötöttek le. A ránk zúduló önismereti könyvek özöne azt hangsúlyozza, mennyire fontos a traumák, transzgenerációs traumák kibeszélése, de arról nem szól, visszafelé hogyan működik, hiszen ebből az irányból is érkezhet trauma. Bekerülsz a láncba, és amennyiben te is láncszem vagy már benne, nem a végén fityegő, magát csodálatosnak gondoló, egóját végtelenségig turbózó medál, hanem már egy kötött szem, akkor mindezt valahogy jobban megérted. Igazából a szülői lét egyfajta lelki dialógus, és erről próbálok írni.

Mit gondol, mi kell ahhoz, hogy valaki ki tudjon szakadni egy rossz mintából, és ne beleragadjon abba? Egy nagyon erős elhatározás, zsigeri menekülési vágy, vagy esetleg egy erős pozitív ellenminta, netán mindez együtt?

Ezek végtelenített játszmák, amiket örökké kezelni kell. Egy folyamatos küzdelem, és nincsenek végeredmények, nincs nyugvópont. Megint jönnek majd új döntések, új élethelyzetek meg új válságok, amikor megint tudsz úgy dönteni, ahogy rutinból vagy zsigerből döntenél, ahogy az ösztöneid vezérelnek. Ráadásul még az a veszély is megvan, hogy ilyenkor hazudsz magadnak: nem is vagy olyan. Egyszóval, mint ahogy a házasság sem egy elért eredmény, örökké küzdeni kell érte, hogy működjön – örökké fűteni kell, ha melegedni akarsz nála, éppolyan ez is.

A családtörténetek mellett kikacsint a társadalmi vonatkozásokra is. Mintha a családi egység mintául szolgálhatna, és azzal a reménnyel kecsegtetne, hogy a társadalomban is működhet mindez. Ám van novella, amiben a megosztottság kerül elő. A valahova tartozás mindig valahol kígyóméreg is, valakitől rögtön eltávolít – írja. Az ön a példája viszont mintha azt mutatná, felülírható mindez, hiszen ha valaki, ön aztán tényleg különbözik attól a rétegtől, ahova most tartozik: vidékről, paraszti sorból származik, hívő katolikus ember.

Vannak azért ennek mindennapos küzdelmei, éppúgy, mint a családnál. Ez is egy örök fejlődési folyamat. Az biztos, hogy amióta nem gondolom árulásnak, hogy eljöttem a faluról, a Viharsarokból, nem azt a sorsot választottam, és azt gondolom, ez is az én sorsom (a választott sors, ami nem tagadott meg egy másikat, hanem annak a függvényében van), azóta egyszerűbb a helyzet. És ebben is nagy szerepe van a lányomnak, mert tökéletesen autentikusan mozog mindkét terepen, így mintha egy hidat képezne a két világ között. Neki természetes, hogy ez a két világ egymás mellett létezik, és benne ez nem konfliktusforrás. Megtanított, hogy a múltamat tudjam kezelni, a jelenemmel kibéküljön. Mindemellett úgy élek itt is, mintha falun élnénk; egy kerületben, egy szűkebb kerületrészben gondolkodom.

A kötet hangneme rendkívül közvetlen, keresetlen, mintha ott mellettünk mesélné történeteit, a mindennap eseményeit, anekdotáit. Írja valamelyik novellában, sikerül elengedni az eredetiségre való törekvést. Viszont ez az egyszerűség nem befolyásolja, hogy önreflektív szövegek szülessenek. Saját munkáit, más alkotásokat idéz be és meg, a babanyelv pedig egyenesen arra ébreszti rá, hogy nem kell folyamatosan narrálni, értelmetlen a szavakkal bajlódni. Meglepő egy írótól…

Fából vaskarika, mert közben mást sem csinálok, mint hogy mindent narrálok, azt is narrálom, hogy nem kell narrálni. Mint Móricz, amikor írja a naplójában, nem tudok már tovább írni, annyira utálok már írni, majd írja tovább a naplóját. Vagy Mikszáth arról ír egy novellát, nem kell mindent tudni, és aztán megírja, hogy kell mindent tudni mégis. Vagyis a kétarcúság itt is megjelenik, és működik. Talán úgy pontosítanám, azt engedtem el közel ötvenévesen, hogy ne arra szolgáljon a szöveg, azt mutogassam, hogy a mesterségbeli fogásokkal tisztában vagyok, és az legalizáljon engem. Hanem a lehető legegyszerűbben, legtisztábban csordogáljon úgy, hogy működjön, amit működtetni akarok. Nekem most már ez lett az esztétikám.

Megérkezett, helyén van – tükrözi a kötet.

Abszolút így van. Ez persze nem valamiféle elégedettséget jelent vagy hátradőlést. A megérkezettség az eddigi küzdelmekhez képest egy másfajta küzdelmet jelent, egy jóízűt, amit jókedvvel csinálok. Tehát a küzdelem minősége változott meg.