A szobrászat állandó vita tárgyát képezi hazánkban, legyen szó Szőke Gábor Miklós gigantikus köztéri jószágairól vagy Kolodko Mihály miniatúráiról, netán az emlékművekről, illetőleg a Pákozdon éktelenkedő Guiness-rekorder Miskahuszár szoborról.
A politikai és ízlésbeli nézeteltérések egy részét pedig a Petőfi Sándort ábrázoló szobrok teszik ki.
Maradtunk a XIX. században
Dékei Kriszta művészettörténész majd’ 15 évvel ezelőtt készített egy, a téma monumentalitása ellenére is átfogó cikket a hazánkban fellelhető Petőfi-szobrokról. A Beszélő folyóirat 2009-es július-augusztusi számában megjelent írás több alkotást szemlézve igyekezett kategorizálni a Petőfi-szobortípusokat. Több szempontból vizsgálta a kérdést, összességében arra jutott, hogy a költő egészalakos köztéri képmásai között három élesen elkülöníthető csoport van: az egyikben Petőfi egy fönséges pózban álló, inkább harmincas-negyvenes éveiben járó férfi, akinek vagy kard vagy irattekercs (esetleg mindkettő) van a kezében. Kedvelt típus a húszévesforma, vékonyabb alkatú, energikus vátesz; a harmadik csoportot gazdagítják azok az alkotások, amelyek a költőt mint íródeákot jelenítik meg elmélázva, netalán írás közben.
Itt a Petőfi-emlékév, megtestesül a magyar nép, csak a 6,8 milliárdos Rákay-film késik le róla„Ha van is kortárs igény a kivételes és kiemelkedő személyiségek megörökítésére (bár gyaníthatóan inkább felülről megrendelt alkotásokról beszélhetünk), maga a szobrászati nyelv idejétmúlt, korszerűtlen maradt.” – írta bevezetőjében a művészettörténész, aki szerint Izsó Miklós és Huszár Adolf 1882-es munkája (mely a mai napig a fővárosi Petőfi téren áll) évtizedeken át meghatározta a költő szoborrá formálásának stílusjegyeit. (Érdemes hozzátenni, hogy az 1882-es alkotás bár etalon, nem az első ilyen jellegű munka. A világ első köztéri Petőfi-szobrát 1862-ben állíttatta föl Kiskőrös lakossága, ma is a költő szülőhelyén található.) Ahogy a legtöbb nemzeti témájú alkotást, úgy a Petőfi-szobrokat is áthatja valami XIX. századi, méltóságteljes szellemiség. Dékei Kriszta szerint ezzel szemben a 70-es és 80-as években „elszaporodtak a sportos Petőfik”: magastartásban látható Hódmezővásárhelyen, terpeszállásban Baján, futás közben Balassagyarmaton.
Nem ismer határokat
Dékei Kriszta beszámol arról is, hogy „mintegy visszacsatolódva a népi gyökerekhez”, gyakran készül fából az alkotás, a mélykúti Petőfi például többedmagával nyúl ki egy fatörzsből. A művészettörténész a Beszélőben megjelent írásában nyilván a 2009-ig leleplezett munkákat tudta sorra venni, ám jól sejtette, hogy a fa később is fontos anyaga lesz a költőt mintázó szobroknak. Fából készült például tavaly a zalacsébi Trianon-emlékparkban fölavatott mellszobor, illetőleg a taranyi tuskó-Petőfi is.
Egyes források szerint csak a Kárpát-medencében 340 Petőfi-szobor található, ez számtalan anyagú, pózú és jellegű költőóriást feltételez.
Pogány Gábor Benő koltói alkotásán értelemszerűen nem magányosan szerepel a költő, kedvese, Szendrey Júlia igencsak mereven hajlik a vállára – Koltón töltötték ugyanis a mézesheteiket. Kínában is feleségével látható Petőfi, bár kicsit abszurd hatást kelt kettős mellszobruk Csunkingban, Szórádi Zsigmond szobrászművész alkotását 2019-ben avatták a magyar-kínai diplomáciai kapcsolatok 70. évfordulója alkalmából. De nem csak Szendrey Júlia tűnik föl a költő mellett, Túri Török Tibor sümegi domborműve azt a helyi pillanatot örökíti meg, amikor Petőfi találkozott Kisfaludy Sándorral. A legtöbb Petőfi-szoborral és domborművel egyébként feltehetően az említett művész, Túri Török Tibor büszkélkedhet, összesen tizenkétszer formálta anyaggá a magyar költőt.
A Petőfi-szobor avatások igazán gyakori eseményei a magyarországi és a határon túli kulturális életnek, a teljesség igénye nélkül a fent említett települések mellett az elmúlt pár esztendőben avattak ilyen jellegű alkotásokat Szenttamáson, Óbecsén, Barcson, Magyarcsernyén, Muzslyán, Nyárlőrincen, Vágfarkasdon és Szankon.
A szokás hatalma
Látszólag egyetlen komoly megkötés sincs a Petőfi-ábrázolásokkal kapcsolatban, a megszülető alkotás lehet ízléstelen vagy minőségi, a hitelesség a lényeg, jobban mondva: legyen köze a bennünk élő Petőfi-képhez. Tanulságos volt a tavalyi sepsiszentgyörgyi Petőfi-szoborpályázat esete, amikor a közösségi médiában tapasztalható felzúdulás után az önkormányzat nemrég úgy döntött: a nyertes pályamű egy módosított változatát hozzák létre. Történt ugyanis, hogy a Petőfi-emlékév alkalmából meghirdetett pályázatra érkezett hat mű közül a szakmai zsűri Gergely Zoltán munkáját találta a legjobbnak. A szobrász alkotása a Dékei Kriszta által meghatározott harmadik csoportba, tehát az íródeákéba tartozik. A közösségi médiában aktív sepsiszentgyörgyiek felháborodtak a „gizda Petőfin”, mivel más, a költőt jóval heroikusabban ábrázoló terveket részesítették előnyben. Az eredeti kiírás egyébként nem a forradalmárt helyezte előtérbe, hanem az embert, ennek az elvárásnak felelt meg legjobban Gergely Zoltán munkája, amin a gyenge alkatú költő egy méretes lúdtollat tart két tenyerében, mellesleg – horribile dictu – még bajsza sincs.
A Weimarban található Petőfi-mellszobornak sincs arcszőrzete, pedig a költő kapcsán komoly elvárás eme attribútum. Az egyetlen róla fennmaradt hiteles dagerrotípián még éppen csak pelyhedzik a bajsza, mégis, a képzőművészet és az évszázadok óta elterjedt kép jócskán befolyásolja a nép tudatát. Dékei Kriszta írásában egyébiránt épp azt a pestszentlőrinci emlékművet emelte ki pozitív példaként, melyen a híres dagerrotípia szerepel. Pauer Gyula szobra kétoldalú: a fénykép hátoldalából Kossuth Lajos alakja lép ki, mellyel egy másik korabeli fényképet idéz meg az alkotó. A szabadságharcban elhunyt költő és a turini remete alakjának sajátos köztéri montázsa a kultusz agyonhasznált kliséi helyett a megszokottól eltérően, gondolkodóként tekint szemlélőjére.
