A vízkereszttől a nagyböjtig tartó farsangi időszakban búcsút intünk a télnek, vidám mulatsággal, beöltözéssel ünnepeljük a tavasz eljöttét, mikor minden új életre kel.
Felnőttként ez az idő talán már nem olyan különleges számunkra, de a Sok Pici Farsang kiállításon és programjain előhívhatjuk a gyermekkori emlékeinket, vagy a gyerekeinkkel együtt újra felfedezhetjük a beöltözés, a jelmezkészítés, a közösségben ünneplés örömét.
Óvodától szürrealisták
A kiállítás megálmodója Rutkai Bori volt, aki a gyerekkönyvírás és illusztrálás mellett dalszerző és a Rutkai Bori Banda, illetve a Specko Jedno énekese is. Mindig is szerette a farsangi időszakot, január 20-án van a születésnapja, ilyenkor is beöltözős zsúrokat tartott, amire Paul McCartneynak öltözött, vagy másik Beatles-tagnak, mert szereti a zenéjüket és amúgy is gombafrizurája volt. A varázslatos zöldség- és gyümölcsportrékat alkotó Máray Mariann-nal és a kuflik egy híján húszkötetes univerzumát megíró és -rajzoló Dániel Andrással közel egy évtizede ismerősök, barátként tekintenek egymásra. Közös pont bennük, hogy mindhárman színes, egyedi világokat alkotnak, változatos technikákkal. A képeikben saját „tükörországuk” elevenedik meg, de vajon ők a tükör melyik oldalán érzik magukat?
– Én már az óvodában is csak ilyeneket rajzoltam – meséli Mariann.
– Mi már az óvodában szürrealisták voltunk – helyesel Bori.
– Mindig is ilyeneket rajzoltunk, aztán úgy maradtunk – fűzi hozzá András.
– Terápiás célból kezdtem rajzolni, hogy ne halljam a szüleim veszekedését, és azóta is terápiás céllal rajzolok, hogy ne halljam a világ veszekedését – folytatja Bori. – A gyökereimben érzem, hogy mi történik odakint, de az biztos, hogy ez a szürreális kulissza nagyon jó védekezési formula. Önvédelmi.
– A rajzolás abszolút terápiás, főleg ha az ember egyébként se teljesen normális – mókázik András.
– Senki sem az, csak nem mindenki rajzol – vágja rá nevetve Bori. – Sok embernek jót tenne, ha rajzolna. Amikor festettem erre a kiállításra, rájöttem, hogy azért voltam olyan sokáig zizi, mert nem volt meg a napi festés. Ha festek, teljesen ki tudom magamból ezt venni. Más kérdés, hogy ha túltolom a festést, szintén beőrülök.
– Ebbe bele lehet menekülni a világ elől – véli András. – A világ annyira túlterhelt problémákkal, még a hétköznapok alapvetően egyszerű dolgai is gyakran annyira frusztrálóak, hogy jó időnként eltűnni ilyen rajzokba meg történetekbe.
A gyerekkönyvíróknak, -illusztrátoroknak most azt is fel kell dolgozni, hogy a könyvkiadás súlyos helyzetbe került már a kata eltörlésével, majd a nyomában érkező rekordinflációval, a papír- és a nyomdai áremelkedéssel.
– Vissza is adtam a vállalkozásomat, most lógok a levegőben – mondja szomorúan Mariann. – Ráadásul épp akkor volt a váltás, amikor a leges-legtöbbet kerestem életemben, egy külföldi munkával. Iszonyú sokat buktam rajta.
– Én még nem adtam vissza, de nagyon sokba kerül – magyarázza András. – És mi jellemzően kiadóknak dolgozunk, kevés magánszemély vásárol illusztrációt. Nem tudjuk, mire számítsunk. Eddig a gyerekkönyvpiacon nem lehetett annyira érzékelni a válságot, de már látszik, hogy nem lesz érintetlen tőle. Nagyon megdrágult a könyvnyomtatás, aminek a költségét teljes egészében nem tudják átvállalni a kiadók, azt bizonyos mértékig be kell építeniük az árakba, az embereknek meg valószínűleg kevesebb pénzük lesz könyvet vásárolni. Úgyhogy a mi szempontunkból szerintem húzós év lesz…
Szín és fonák
A kiállítást a megnyitón Mariann párja, Mészáros János szerkesztő, gyerekirodalmár úgy konferálta fel, hogy „az az igazság, ami a képeken van”, mert ahogy mondják, farsangkor az ember annak öltözik be, ami a lelke mélyén szeretne lenni. Valóban, mintha csak Freud üzenne, mikor egy tanár rendőrnek, vagy egy szülő pelenkás csecsemőnek öltözik a sulifarsangra – mesélik a legfurább tapasztalataikat, és magamba is kell nézzek, mit árul el rólam az idei Frida Kahlo jelmezem, vagy a mellettünk rajzolgató kisfiam boszorkányvarázsló-jelmeze, a süvege csúcsában tölthető varázspálcával és fekete macska kiegészítővel.
Eközben a három alkotó megbabonázva figyeli a pici kéz által a papíron formálódó, kanyargós csigavonalakat. „Mikor ovis voltam, még tudtam élni”, „földönfutók leszünk” – tréfálkoznak. Vajon ők, akik rajta maradtak a rajzoláson, meg tudják határozni, mikor jön el az a pont, ahol a legtöbben abbahagyják?
– Úgy 10-12 éves kor körül, amikor elkezdenek az általánosban rajzot tanulni. Meg amennyire én a tanításból láttam, akkor kezdenek arra törekedni, hogy ábrázoljanak, valósághűen, és az nem mindenkinek megy – véli Mariann.
– Amit az általános iskolában ma a rajzórákon csináltatnak a gyerekekkel, annak kilencven százaléka egyszerűen katasztrófa. Egy életre elveszik a kedvüket nem csak a rajzolástól, hanem általában a képzőművészettől is – magyarázza András.
– Nekem nagy mázlim volt, mert egy hippi típusú rajztanárom volt, Imre bácsi, rendkívül kreatív órákat tartott, de ha nem ő a rajztanárom, totál más dolgokkal foglalkoznék most – véli Bori. – Én kidobtam tizennyolc évesen az összes gyerekkori rajzomat, mert a tesóm annyira jól rajzolt. Utána nagyon megbántam, olyan volt, mint egy karakteröngyilkosság. Máshonnan jöttek vissza még rajzok, de azt utólag nagyon sajnálom.
– Én elég rossz voltam az iskolában rajzból – folytatja Mariann. – A kötelező feladatokat mindig is utáltam, ráadásul rossz alapanyagokból, rossz papírra, színtelen festékkel kellett dolgozni. Aki közben sokat rajzol otthon, mert szereti csinálni, azt nem lehet elrontani. De aki csak a suliban kap eszközt, annak ez betesz. Szerintem hagyni kellene a gyerekeket alkotni, nem azt mondani, hogy jaj, piszkos lesz az asztal vagy a kanapé. Legyen egy asztala, ahol ragaszthat, vághat, festhet. Bár, az én gyerekeim ezt a szabályt annyira jól értelmezték, hogy nálunk otthon lépni nem lehet a káosztól – mondja nevetve a négygyermekes édesanya.
Családi bevonódás
Az első foglalkozást Mariann tartotta, közös rajzolás és zöldség-öltöztetés volt a program. Ebből a sorozatából az utóbbi évben már vagy száz kis képet készített, egy nap egyet, minden nap fél óra kreatív szabadságot adva magának a gyermeknevelés mellett.
– Az elmúlt 17 évben sok gyerekprogramot csináltam, de ez volt eddig az egyik legjobb. Talán azért is, mert hosszú volt a szünet az utolsó óta, és ki voltam éhezve. De olyan kedves emberek voltak, olyan kedves gyerekek, odajöttek hozzám, hogy hozták dedikálásra a könyveimet. Nagyon meghatódtam, az összes könyvemet így egyben még soha nem is láttam – meséli az alkotó.
– Nagyon-nagyon jó élmény volt. Tényleg – fűzi hozzá András, a Kuflifarsang házigazdája, akihez beszélgetésünk közben is többen jöttek még dedikálást kérni. – A családi programok változóan sikerülnek, sokszor érzem azt, hogy a szülők nincsenek igazán jelen, kívül maradnak az egészen. Itt pedig nagyon baráti és családias a hangulat, a szülők is nagyon helyesek, lelkesen színezik az álarcokat a gyerekekkel, bevonódott mindenki.
A lelki csukló kimozgatása
A kiállítást szemlélve az is érdekes, ki milyen eszközökkel alkot, van-e sajátos technikája, amivel a témáit megfogalmazza, vagy ezt mindig a témák hozzák magukkal?
– Szerintem mindhármunknak van több bevált technikája, ami nyilván a kezünkre is áll, közben meg szeretünk kísérletezni is – feleli András.
– Én nagyon szeretek kísérletezni – folytatja Mariann. – Neil Gaiman egyik könyvében úgy fogalmaz, az írásban az a jó, hogy olyan dolog jön létre, ami addig nem volt sehol. Néha fogalma sincs, hogy egy történet honnan jön, csak leírja és onnantól fogva az van. Szerintem ez a rajzolásra is igaz.
– Vagy itt fordítva megy az idő – véli Bori. – Engem meggyanúsítottak azzal, hogy Marina Abramovićnak lenyúltam egy performanszát, amit 2012-ben a MOMA-ban csinált, mikor piros ruhában leült egy asztalhoz, és szemben vele mindenki öt percig ülhetett. Én 2004-ben festettem meg a Kovács és Kovácsné című képemet, amin egy nő ül egy asztalnál piros ruhában, és szemben vele ül a Kovács. Ha összehasonlítod a képet, abból látszik, hogy valószínűleg ezek a dolgok vannak, mi csak megjelenítjük őket.
– Hasonlót készültem mondani, én is a valóságról írok, nincs ebben kitalálva semmi – mondja a Kuflimesék alkotója, András.
– Mikor leülök rajzolni, nem teljes egészében, de képeiben már látom azt, hogy mit fogok csinálni. Valami felsejlik, és akkor ahhoz már a technika is társul, és színek – meséli Mariann.
– Szerintem ezek a képek fejbe jönnek. Mint mennyből az angyal. Ezért magamra a csatorna szót szoktam használni – folytatja Bori. – Akrillal szeretek festeni, mert gyorsan szárad. Imádom az olajfestéket is, de azt sosem bírtam megtanulni. Szeretek tollal, filctollal firkálni, számítógépen bandázsolni, kis kollázsokat csinálni. Aztán a többiről ne is beszéljünk, hogy horgolás, poézis, zene, meg ilyenek. Festés közben is jönnek a dalötletek, az nekem nagyon jó ihlet.
– A meséim esetében én szöveget írok először, utána rajzolom meg, de érdekes lenne fordítva is kipróbálni. Azt vettem észre, hogy a vizuális fantáziát néha egy kicsit korlátok közé is szorítja az illusztrálás – véli András. – Az új könyvemet is ezért kezdtem, hogy megszabaduljak ettől, kicsit kimozgassam a lelki csuklómat. Ebben nem lesz történet, csak pár soros szövegek kísérik majd a fel-alá mászkáló figurákat, a képekbe pedig bele lehet képzelni a történeteket, csak ez már az olvasó dolga.
– Néha sajnálom, hogy nem vagyok író, mert csomó történetet nagyon szeretnék megírni, de egy szó leírásakor olyan felelősséget érzek, mint a képeknél soha. Ha viszont odaadom valakinek, hogy írja meg, akkor meg nem egészen azt írja, ami bennem van, szóval ez nehéz – magyarázza Mariann. – Az utóbbi években összevissza csinálok mindent. Mármint, annyira sokféle anyagot teszek egymásra egy képen belül, hogy már lehetetlen visszakövetni. Egyébként én is akrillal dolgozom, de van benne színes ceruza, tus, vízfesték, meg toll is, grafit, filc is. A fekete papír a kedvencem.
A fekete papírral kapcsolatban megegyezünk, hogy az valami egészen különleges, mintha egy fordított világból indulnánk el. Bori képeire is jellemző az esti hangulat, az esti házak ragyogó ablakai.
– A létezésem eleme az esti fény. Nálam nem csak karácsonykor, egész évben égnek a fényfüzérek – mondja mosolyogva Bori, aki március 4-én még Medvecsalogató Finisszázsra várja a gyerekeket és családjukat a Kastner Budapest közösségi térben.
