Hogyan jött egyáltalán ez a kutatási lehetőség?
SZNA: Még 2018-ban nyílt lehetőség arra, hogy az Erdélyben élő székelység egyes falvaiban, városaiban adatgyűjtést végezhessünk a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal támogatásával. Ezt követően 2019-ben elkezdtük a terepmunkát néhány intézeti kollégával és Egyed Balázzsal, az ELTE Genetikai Tanszékének egyetemi oktatójával: ma élő személyektől DNS-mintákat gyűjtöttünk. Székelyudvarhely környékén tíz faluban jártunk.
Hogy választották ki a helyszíneket?
SZNA: Néprajztudós, régész és történész kollégákkal tanácskoztunk előtte a megfelelő települések és népességük meghatározásakor, hogy egyértelmű jelleggel magyar többségűek legyenek. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemről Máthé István segítette munkánkat, aki a helyi plébánosok segítségével szervezte meg a mintavételt. Azokat a mintaadókat választottuk ki, akiknek a felmenőik is helyiek voltak, és több generációra visszamenőleg a Székelyudvarhely környékén fekvő falvakban éltek, mint például Énlaka, Firtosmartonos, Kányád, Bögöz, Gagy, Szentábrahám, Csekefalva, Székelydobó, Patakfalva és Farcád. Ez önkéntes alapon ment, senkit sem befolyásoltunk, csak elmondtuk, hogy mit csinálunk és milyen célból.
Mi volt a települések, és azon belül az emberek kiválasztásának az előzetes terve?
BN: Olyan kisebb, zárt településeket kerestünk, ahol az ott lakó székely-magyar nemzetiségű emberek felmenői is ugyanott, vagy a környékbeli településeken laktak. Idősebb mintaadókat kerestünk, akiknek legalább a nagyszülőkig ismert volt a felmenőjük.
Összesen hány mintavétel történt?
BN: Pontosan 115 mintát gyűjtöttünk. A mintaadók többsége, 92 személy férfi volt, hogy az Y-, vagyis az apai vonalakat is minél jobban fel tudjuk mérni. A mintaadóktól törletmintát vettünk a szájnyálkahártyáról egy vattapálcával, és ebből nyertük ki a DNS-t. A munkamenet így nézett ki: izolálás (a DNS kinyerése), PCR-reakció (a DNS felszaporítása), könyvtár-készítés (a DNS darabok ellátása azonosítókkal), szekvenálás (a DNS információtartalmának kiolvasása), majd jöttek az adatelemzések – hadd ne folytassam, a végeredmény a fontos.
Valóban. Akkor nézzük!
BN: Először megnéztük mind az apai, mind az anyai vonalakat csoportszinten, vagyis, hogy milyen képet mutatnak összességükben. Majd bizonyos szempontok alapján kiválasztottunk néhány anyai és apai vonalat (például a térben-időben érdekes kapcsolatokra utalókat), és azokat alaposabban tanulmányoztuk, mélyebben elemeztük. Vizsgálatunk középpontjában az úgynevezett uniparentális vonalak voltak: a mitokondriális-, és az Y-kromoszómából kinyerhető adatok.
Milyen hosszú időkre tudunk visszatekinteni ezeknek az adatoknak a feldolgozása után?
BN: Ezek az apai és anyai vonalak nagyon hosszú időre visszatekintve is közel azonosak tudnak maradni, így tudományos következtetéseket vonhatunk le belőlük. Ha azt látjuk, hogy egy ilyen mitokondriális DNS-nek a teljes egésze nagyon pontosan egyezik egy sok-száz évvel korábbi mintával, akkor azt egy viszonylag közvetlen leszármazási kapcsolatnak nyilváníthatjuk. A ma élő székely népesség tagjai között is találtunk olyan teljes mitokondriális genomokat, amelyek teljesen egyeznek Magyarországon élő személyek mintájával. Az elemzések viszonylag közeli kapcsolatokat mutattak honfoglalás kori Kárpát-medencei mintákkal is.
Az angol nyelven megjelent tanulmányból az derül ki, hogy a székelyek genetikai összképe egyáltalán nem olyan, amilyeneknek a közhiedelem véli őket. Jól látom, hogy nem különböznek az átlag magyar népességtől?
BN: Világosan olyan kép kerekedik ki, amely ugyanolyan sokgyökerű, sokfelé elágazó eredetű, mint akár a magyarországi magyar népesség vagy a legtöbb európai.
Mi a domináns (tudományos szakkifejezéssel) haplocsoport, ha van ilyen egyáltalán?
BN: Az egész európai népességre jellemző domináns vonalak jelennek meg náluk is, a legjellemzőbb – az egyes településeken belül is –, hogy vegyes képet látunk, súlyozottan európai jellemzőkkel. Vannak természetesen Kelet felé mutató vonalak is, de nem tömegével.
Nézzük részletesebben!
BN: Anyai ágon Közép-Ázsiába, az Urál-vidékre visszamutató vonalakat találtunk, apai vonalakat Belső-Ázsia felé, de hangsúlyozottan hozzá kell tennem, hogy nagyon kis számban, 2-7 százalékos arányban. Dominánsan pedig, ahogy az előbb mondtam: az európai jellegek a jellemzőek. Mondhatjuk, hogy a Balkántól a Baltikumig megtalálhatóak a székelyek mitokondriális és Y-kromoszomális rokonai.
Rendkívül érdekesek és látványosak azok a színes ábrák, amelyek grafikusan mutatják az egyes haplocsoportok megjelenését az önök mostani, valamint a korábbi székelyföldi (Korond és környéke) vizsgálatok, és a mai magyarországi magyar népesség mérési adatai alapján. Mondana ezekből néhány adatot?
BN: Hadd kezdjem a mitokondriális DNS, vagyis az anyai vonalak vizsgálatának eredményeivel. 2 százalék alatti a Kelet- és Észak-Ázsiába mutató mitokondriális genomok aránya. Ezek manapság Kína, Japán, Jakutföld területén, valamint a manysik, evenek, evenkek között gyakoriak. Hasonló a közép-ázsiai rokonság foka: ujgurok, burjátok, és 1 százalék alatti az iráni népek irányába mutató kapcsolat. Viszont jóval magasabb az európai haplocsoportok aránya: 92,17 százalék. Nem szeretném, ha elvesznénk a számadatok között, ezért csak megemlítem, hogy további genetikai szálak vezetnek a székelyektől a Kaukázus irányába, de Oroszország, Tatárföld, az Arab-félsziget, a Brit-szigetek és Skandinávia népességei felé is.
Akkor most nézzük a férfirokonságot, vagyis az Y-kromoszóma szerinti vonalakat.
BN: Itt is csak a legjellemzőbbeket emelném ki, ugyanis elég nagy a variabilitás. A ma élő székely férfiaktól vett mintákban két haplocsoport emelkedik messze az átlag fölé. Az egyik, melynek napjainkban mért előfordulása Északkelet-Európában a leggyakoribb, első leírt előfordulása a mezolitikumban volt 18 400 évvel ezelőtt a (ma oroszországi) Kóla-félsziget öblében (19,57 százalék). A másik Skandinávia, Anglia és Észak-Amerika területén gyakori napjainkban az ott élő emberek között – az első előfordulás közel négyezer évvel ezelőtt volt (16,3 százalék). És azután persze kisebb gyakorisággal sokféle vonal megtalálható az adatsorunkban, mind-mind 1-6 százalék körüli előfordulási aránnyal. E típusoknak a mai kapcsolatai nagyon sokfelé megtalálhatóak: Európa, Ázsia, a Volga-Urál térség, Kaukázus, Közel-Kelet, Kína, Mongólia, India.
Társasági beszélgetésekben szoktuk mondani, hogy a ma Földünkön élő 8 milliárd emberből mindenki mindenkinek valamilyen fokú rokona, s ez az eredmény elég világosan bizonyítja ezt. De mit jelent az előbb említett „első előfordulás”?
SZNA: A korábban ősi leletekből kinyert és felszaporított genomok legkorábbi megjelenését jelenti. Ez az emberi lelethez tartozó abszolút dátum persze, s ahogy gyűlnek az ősi genetikai adatok, időben még visszább tolódhat.
Ezt a széles körű rokonságot úgy értelmezem, hogy a genetikai rokonság-vonalak arrafelé mutatnak, amerre a székelyek ősei járhattak, illetve azok az embercsoportok, amelyek valaha kapcsolatba kerültek velük, meddig és hová jutottak el. Akkor most ide kívánkozik a kérdés: rokonai, leszármazottai-e a székelyek a hunoknak?
BN: Konkrétan, az adott minták alapján, amelyek jelenleg vizsgálhatóak, egyetlen olyan apai vonalunk volt, amelyről bizonyossággal elmondhatjuk, hogy egy V. századi erdélyi mintában is megtalálható, nevezetesen egy Marosszentgyörgyön feltárt sírban. Nem mondanám, hogy hun, inkább csak annyit, hogy hun kulturális jegyeket viselt az eltemetett ruházata, a sírjába tett tárgyak jellege. Régészek inkább valószínűsítik e sírnak a hun-kor utáni, V. század második felére tehető keltezését. Ugyanez az apai vonal megjelent a VII. században a Tiszántúlon is, egy gazdag leletanyaggal bíró avar kori lovastemetkezés emberi leletében. Az avarok genetikai lenyomata a székely népességben többféle eredetű lehet, hiszen az avarok VIII. századi települései a Kárpát-medence nagy részén, és a Maros mentén Erdélyben mindenütt megtalálhatóak voltak, s a népesség egy része valószínűleg az avar-frank háborúk után is fennmaradt.
SZNA: Nagyon kevés egyelőre az európai hun-kori minta, úgyhogy szinte nem is lehet egyértelmű megállapításokat tenni a hun-székely kérdésről, legalábbis tudósi felelősséggel nem. Az ázsiai hunok napjainkra már jobban vizsgálttá váltak, ők azonban összetételükben és genetikai jellemzőikben is elképesztően változatosak.
Néhány évvel korábban voltak már genetikai vizsgálatok Székelyföldön: Csíkszeredában és Korondon. Érdekes kérdés, hogy azokhoz képest milyen eredményre jutottak.
BN: A korábbi vizsgálatok a mitokondriumnak kisebb részét vizsgálták, nem pedig teljes mitokondriális genomot. Nekünk mélyebb vizsgálatokra volt lehetőségünk, így aztán a haplocsoportokkal kapcsolatosan tudtunk csak összehasonlításokat tenni – a megoszlásokkal, a hasonlóságokkal és az eltérésekkel kapcsolatban. A kelet-eurázsiai eredetű haplocsoportokat tekintve, a csíkszeredai mintaszettben némileg többet láttunk ezekből, mint a saját vizsgálatunk során, a korondiban pedig kevesebbet. Az apai vonalakról korábbi vizsgálatok a székelyek köréből csak Csíkszeredában voltak, az ott talált haplocsoportok nagyrészt egyeznek az általunk vizsgáltakkal, azonban az arányok jelentősen különböznek. Mi az uniparentális vonalak vizsgálata mellett néhány minta esetében teljesgenom-szekvenálást is végeztünk.
Gondolom, mert bonyolult, hosszan tartó és nagyon költségigényes ez a típusú kutatás.
BN: Valóban ez jelenti a legnagyobb költséget a felsorolt vizsgálatok közül, illetve a kutatásunk kiindulási céljai és témái közt sem a teljesgenom-szekvenálás szerepelt elsősorban. Azonban a munkánk következő fejezetében ez is fontos hangsúlyt fog kapni. A vizsgálatainkhoz kapcsolódóan egyébként a modern mintavételek mellé archaikus mintákat is bevontunk az elemzésekbe. A székelység múltjából 95 archaikus mintát is feldolgoztunk, mégpedig ugyanebből a régióból, Székelyudvarhely környékéről. Nem pontosan ugyanazokból a falvakból, de a tíz, korábban kiválasztott faluból négy esetében sikerült az archaikus mintákhoz is hozzáférni.
Mennyire archaikusak ezek a minták?
BN: A XII. századtól a XVII. századig terjed az az idősáv, amelyből származnak, elsősorban templomok körüli temetkezésekből.
SZNA: Most azt vizsgáljuk, hogy a középkori, tehát az évszázadokkal korábbi székelység genetikai összetétele hogyan változott, hogyan kopott az idők folyamán. Másrészt, ha sokkal több népvándorlás-kori anyagunk lesz, akkor mi is pontosabb következtetésekhez juthatunk. Most csak egy-egy támpontunk van mind a hunokhoz, mind az Urál-vidékhez, melyekből nem lehet hitelesen megbecsülni az arányokat.
Az Urál-vidéki, a honfoglalás-kori és a mai magyar népesség genetikai vizsgálataiból tudjuk, hogy mikor mennyi volt a beérkező, keleti génállomány. Vajon a székelyeknél is ilyen mértékű volt a kopás, a (nemszeretem-szakszóval) „kihígulás”?
BN: A néhány teljesgenom-vizsgálat alapján, amelyeket már elvégeztünk a ma élő székelyek mintáiból, valamint a középkori (XII–XVII. századi) mintákból kinyert anyagból, azt látjuk, hogy az arány megegyezik köztük, nagyságrendileg azonos a középkori és a mai mintasorban. Mindenképp kiemelendő és nagyon látványos, ahogy megtartják a genetikai örökségüket.
Nyilván, hiszen zártabb közösségekben éltek, mégoly hányatott sorsuk ellenére is.
BN: Az eddigi uniparentális eredményekből annyi látszik, hogy az anyai genetikai vonalak nagyon keveset változtak a középkor óta, míg a férfiaké észrevehetően többet. Azonban nem szabad túlértékelni ezeket az észrevételeket, mert viszonylag kevés mintából kaptuk, és akár az is előfordulhat, hogy a középkori minták között voltak rokonok, ami szintén torzíthat.
SZNA: Az nyilvánvaló, hogy a Székelyudvarhely környéki székelység genetikai értelemben nem feltétlenül reprezentálja a többi székely települési területet, a teljes székelység genetikai diverzitását. Ezért az eddigi eredményeinkkel óvatosan kell bánni, különösen akkor, amikor az archaikus székelyekkel való kapcsolatokról beszélünk.
Régészek és nyelvészek egybehangzó megállapításai szerint mind a Nyugat-Dunántúlon, mind a Székelyföldön három nyelvjárás különböztethető meg, amely megegyezik a székelyek három néprészével. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy valamikor az 1200-as évek elején az akkori király átköltöztette őket mostani helyükre. Az archeogenetika igazolja, vagy cáfolja ezt?
BN: Jó lenne a többi régióban is teljes genom-, vagy legalább uniparentális vizsgálatokat végezni, mert ez nemcsak izgalmas kihívás a tudomány számára, de az emberek nagy részét is komolyan érdekli. Mi most egyelőre az eddig megszerzett anyag teljes körű feldolgozásával foglalkozunk. Az Európai Kutatási Tanács által támogatott HistoGenes projekt keretében pedig lehetőségünk nyílik a székelyek előtti, a IV-VIII. században Erdély területén élt népesség(ek) genetikai vizsgálatára is.
SZNA: A székelyek teljes és pontos genetikai történetének megismeréséhez a jövőben a teljes időskálát áttekintve kell a régióban megjelenő különböző populációkat megvizsgálnunk és összehasonlítanunk.
