Vámos Miklós;portrék;írók;katarzis;

Kácsor Zsolt: Mi a bajom Vámos Miklóssal?

Egy olvasó vallomásai 2.

Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó).

A cím kattintásvadászra sikeredett (a napilapos világban az ilyen címet blikkfangosnak mondták), ugyanis nekem (rögtön az elején bevallom) semmi bajom Vámos Miklóssal, nem is ismerem személyesen, azaz sem a Vámos Miklós nevű magánemberrel, sem a Vámos Miklós néven ismert íróval nincs az égvilágon semmi bajom. Csak…

És igen, a bekezdés végén megjött ez az utálatos szó, ez a „csak”, amitől minden igazi író leizzad legbelül: lélekben izzad le, mert az emberi álarc mögött rejtőző, rettentően érzékeny és sérülékeny írói ego a „csak” szó hallatán úgy érzi, mintha mérgezett tűvel szúrták volna meg. Szóval nekem semmi bajom Vámos Miklós könyveivel, csak…

Hogy is mondjam, hogy ne legyen sértődés belőle? (Úgyis lesz. A múltkor írtam egy recenziót egy olyan kötetről, amit szerintem ki sem lett volna szabad adni – s pár héttel később úgy nézett rám a szerző az utcán, mint egy gyerekgyilkosra. Ebben a felállásban én voltam a gyilkos, és az ő könyve az ő gyereke. S persze, akármilyen hülye és ronda egy gyerek, nem szoktuk az anyja és az apja képébe vágni, hogy ej, de hülye, ronda gyereketek van. Én meg éppen ezt csináltam a recenzióban, de legalább megindokoltam alaposan – ám ezt az írót az indoklás nem érdekelte. Ebben a sorozatban később róla még szó lesz.)

De vissza Vámos Miklós könyveihez és a sértődéshez: abból általában mindig csak a baj van, ha egy olvasó veszi a bátorságot, és a véleményét megmondja egy író könyveiről egyenesen az író szemébe. Azért írtam, hogy általában, mert én magam a kritikát jól viselem, egyedül a személyeskedés dühít, úgyhogy a recenzióimban és a kritikáimban attól én mindig tartózkodom is. Most sem személyeskedni fogok (nem is tudnék, mert a Vámos Miklós nevű személlyel személyesen soha nem beszéltem), hanem el akarom mondani azt, hogy…

Hát ez az… Hogyan magyarázzam el, hogy számomra mitől unalmas egy író, aki amúgy jó író? Figyelem, a hangsúly a „számomra” kifejezésen van: nem akarnám Vámos Miklós olvasóit – szerencsére sokan vannak – arról győzködni, hogy az általuk szeretett író unalmas. Csak szerintem az, és nem tartok rá igényt, hogy ebben velem bárki egyetértsen.

Vámos Miklós jól ír, úgy értem, hajlékonyan fűzi a szót, a történeteinek van eleje, közepe és vége, a karakterei hús-vér figurák, ráadásul szerencsére egyik kedvenc korszaka a XX. század második fele, ami közelebb visz minket a történeteihez, csak…

S megint ez a csak. Az a bajom a könyveivel (nem olvastam mindet, csak úgy a háromnegyedét), hogy Vámos „konszolidált irodalmat” művel. Ilyen fogalom az irodalomelméletben tudtommal nincsen, én ötlöttem ki erre a sajátos helyzetre indokolásképpen és magyarázatként. Vámos szövegei és történetei jólfésültek és rendesek, éppen olyanok, mint az osztályban a jó tanulók: mindenki elismeri a kvalitásaikat, de mindenki tudja azt is, hogy az iskolában a vagány fiúk az igazán izgalmasak. Én is elismerem Vámos írói kvalitásait, történetmesélésben kimagasló, a fantáziája is érdekes, vannak ötletes nyelvi megoldásai is, de az összhatás, az összkép valahogy annyira koherens, annyira homogén, annyira letisztult, hogy nem érzek mögötte sem drámát, sem tragédiát, sem izzó szenvedélyt. (Figyelem, nem azt mondom, hogy nincsen benne drámaiság, tragédia, izzó szenvedély – lehetséges, hogy van, csak nekem nincsen rá olvasói receptorom.) Amikor Vámost olvasok, nem öklözök bele a levegőbe lelkesedésemben, és nem kiáltok fel magamban valahogy így: „aztakurva, behalok, dehátezmilyenrohadtjó!”. Nádas vagy Spiró olvasásakor ez rendszeresen előfordul velem, Halász Rita első prózaköteténél is valami effélét éreztem, s talán ezt hívják katarzisnak, amikor az ember a levegőbe csap és nagyot kurjant: „elsehiszem, hátilyet!”.

Szóval a dinamizmus hiányzik (nekem) ebből a (szerintem) konszolidált, jólfésült irodalomból. Tessenek figyelni a zárójeles szavakra, ezek a mentegetőzés jelzései: nem akarom én Vámos Miklóst megbántani, egyszerűen csak azt gondolom róla, hogy nem radikális, nem belemenős. Nála nem életre-halálra megy a harc, mint Hajnóczynál vagy Petrinél (s most nem az alkoholról beszélek). Őt szerintem nem a végső megismerés izzó magva fűti, mint a már említett Nádas Pétert, hanem csak…

S már megint ez a hülye „csak”... De hát mit csináljak, folyton ez bukik ki belőlem, elvégre nem egy rossz, nem egy közepes íróról beszélünk, hanem egy valóban kimagasló íráskészséggel rendelkező íróról, akinek sok értékes könyve van, de szerintem egy olyan sincs, amelynek feltétlenül ott kell lennie a könyvespolcomon, hogy naponta lássam, s merítsek belőle erőt, bátorságot, lelkesedést, hitet, amik az olvasási szenvedélyem lobogásához elengedhetetlen fűtőanyagok.

Vámos mintha nem vérrel írna. A szíve egy konszolidált íróé, s az ő rendes szíve nem tombol és nem kalapál, nem akar a mellkas börtönéből kiszakadni – pedig a vérre menő irodalomhoz éppen ilyen életre-halálra dobogó szív kell: megszakadós.