Másodszor vagyok úton, másodszor megyek egy háborús országba. Nem a világot járom, csak a szomszédba vezet az út. Még mindig nehéz felfogni: háború dúl Ukrajnában. Egy éve már. Nap mint nap látjuk az orosz agresszió kegyetlen pusztítását, az emberéletek mellett a kulturális és nemzeti kincseket, környezetet, infrastruktúrát sem kímélő háborút. Érthetetlen, hogy mi a célja. Mi lehet ezzel arányos, mi lehet az a kincs, az a remélt juss, előny, amiért a XXI. században ennek kell történnie? És hogy ez megtörténhet, azt pacifistaként még nehezebb elfogadni.
Nyelvészként mindig is az országok és nemzetek közötti kulturális kölcsönhatások és együttműködések kérdései érdekeltek. Azaz a béke kultúrája és gazdagsága. Sőt, hadtudományokat, valamint terrorizmussal kapcsolatos témákat is azért tanultam és kutattam, hogy az erőszak, a háború és a terrorista cselekmények megelőzésének módjait feltárjam. A megelőzést tartom a legjobb védelemnek, ráadásul így még katonákra sincs, illetve nem lenne szükség. Persze elméleti idealizmusomat a rögvalóság sokszor cáfolja, azonban az is tény, hogy fegyverekkel nem előztek még meg, és nem zártak le soha háborút.
Háború van a szomszédban. Valós és közeli. Ártatlan áldozatokkal és hazájukat védőkkel. A mindennapok rutinja egy szemvillanás alatt szertefoszlott. Azonban a nemzetközi támogatást látva bízom abban, hogy a sok áldozat és pusztítás ellenére is sikeresek lesznek az ukránok. A külföldről érkező haditechnikai segítséggel életeket menthetnek meg, nem beszélve arról, hogy helyreállhat szomszédunk háború előtti területi egysége, de legalábbis létrejöhet valamilyen békeegyensúly.
Azok, akik azt mondják, hogy Ukrajnán nem szabad segíteni, egy nemzet szuverenitása és szabadsága ellen dolgoznak. Ki ne tudná, hogy a leigázó és a leigázott között sohasem jöhet létre megbékélés, fenntartható ("tartós") béke. A békéért is meg kell harcolni, nem adják ingyen. Dúl a háború, az oroszok területeket foglalnak, majd veszítenek. Kiderülnek rémtettek és háborús bűnök, kínzó és vallató cellák létezésére derül fény. Napvilágot lát, hogyan bánnak a helyi lakosokkal, hogyan mészárolták és mészárolják le még a velük együttműködést keresőket is. A háború nem kímél senkit. A háború totális.
De miért nem sikerült a háborút elkerülni, vagy akár időben megakadályozni? Miért nem képes az ember előre felkészülni a pusztításra, az erőszaktevésre? Nem tudjuk, vagy nem akarjuk elképzelni, hogy milyen pusztítás érhet bennünket? Vagy nem látjuk az erőszak és háborúk kibontakozására utaló jeleket, nem ismerjük fel a veszélyt, a fenyegetettséget? Persze az erőszakspirál eléggé összetett.
Az egy éve zajló háború tudást is kínál. A háború révén szerzett ismeretek segítenek felkészülni a következő biztonsági kihívásokra, de ez a tudás mégsem elégséges a következő háborúk és az agresszió elhárítására. Miközben minden hadviselés új tudást és tapasztalatot eredményez, egy - nem mellesleg akár támadó, akár védelmi jellegű - harci cselekmény akkor lehet sikeres, ha képes ezt a korábbi tudást és képességet tovább fejleszteni. Továbbá nem lehet figyelmen kívül hagyni a pusztítás jellegének és eszköztárának megértését sem, az erkölcsi gátakra és azok átlépésére is kiterjedően.
Ez utóbbival elsősorban nem a második világháború végén megismert megtorló hadieseményekre utalok, hanem azokra az eszközökre és alkalmazott módszertanra, amelyeket az elmúlt évtizedekben lezajlott terrorista támadásokkor használtak. Míg az elmúlt évszázadban a terrorista cselekmények területileg és az okozandó kár szempontjából is többnyire korlátozott jellegűek voltak, az új évezred kezdetén a New York-i terrortámadás során azt láttuk: a célul tűzött pusztításnak már semmi sem szabott határt, átszakadtak a korábbi erkölcsi gátak. A támadások nem célzott jellegűek voltak, nem konkrét személyek, intézmények ellen irányultak, hanem általános és univerzális attakként voltak értelemezhetők egy állammal, illetve társadalmi berendezkedéssel, ideológiával szemben.
Ennél a pontnál érdemes egy kicsit elidőzni, és visszakanyarodni az ukrajnai agresszióhoz. 2022-ben történt meg először, hogy két háborús fél között egyáltalán felmerülhetett: egy működő atomerőmű célpontja lehet-e egy katonai támadásnak. Ugyan a háborúnak még messze nincsen vége, azt már tudjuk, hogy az ukrajnai atomerőművek igenis célpontjai voltak hadműveleteknek. Eddig erre egyetlen állam sem merészkedett bármely nemzetközi konfliktusban.
Ez azt is jelenti: nem létezik semmilyen garancia arra vonatkozóan, hogy a jövőben sem történhet meg. Tehát olyan országok esetében, amelyek egy biztonságos térség perifériáján helyezkednek el, kiemelt biztonsági kockázatot kell jelentsen egy a területükön, vagy a közelükben működő atomerőmű. Megvédésére, ahogy ezt Ukrajnában láthatjuk, nincsen biztosíték. Jóformán egyedül az agresszor erkölcsi normájának, elérendő stratégiai céljának a függvénye, mi is történhet egy ilyen erőművel háborús állapotok között. És amint látjuk, a háborúkat megelőzni hivatott nemzetközi egyezmények sem jelentenek teljesértékű garanciát a békére. Ennél többre, illetve most másra van szükségünk, különösen nekünk, Magyarországon.
A háború eddigi menete több szempontból is nyomós érvül szolgál arra, hogy Magyarország felülvizsgálja eddigi biztonsági, energiabiztonsági stratégiáját. Egy ilyen felülvizsgálatnak nem lehet más eredménye, mint, hogy hazánknak a decentralizált energiaellátás biztonságos feltételeit kell megteremtenie, több ágon csatlakozva szomszédaink energiarendszeréhez. A fejnehéz és központosított, ezáltal célpontként is szolgáló energiatermelés helyett a háborús és egyéb erőszakos támadással szemben is reziliens, valamint önállóan is életképes energiastruktúrát kell létrehozni. Ennél fogva a XXI. században - és különösen az orosz háborús agressziót követően - Magyarország földrajzi adottságai miatt nem engedheti meg magának, hogy orosz vagy amerikai, brit, netán francia típusú atomerőművet építsen.
Nincsen garancia arra, hogy a következő ötven-száz évben ne lehetnénk akár mi is áldozatai egy újabb offenzívának. A magyar nemzetbiztonság szempontjából ezért ez a konszenzus nem lehet kétséges. Ez a vita már nem arról szól, hogy az atomenergia zöld-e, fenntartható-e, olcsó-e vagy éppen drága. Egy kárpátmedencei atomerőmű súlyos nemzetbiztonsági kockázatot jelent számunkra, ezt megtanultuk az orosz háborús agresszióból.