Bereczk Imola: Máglya

Halkan kopogtam, hogy meg ne ijesszem. Már várt. Ült az ágy szélén, ahogy mindig, mióta gond volt a csípőjével. Lába bizonytalanul kalimpált a levegőben. Szájából a szokásos cigaretta lógott, a földre hamuzott. Mellette könyvek hevertek szerteszét, némelyikből könyvjelző vagy megsárgult papírlap kandikált kifelé. Csak egy pillanatra nézett fel.
– Keresel valamit? – kérdeztem anyámat, és elé raktam a hamutartót.
– Igen. Valami hihetőt – válaszolta, mélyet szippantott a cigarettából, majd elfordította a fejét, hogy kifújja a füstöt. – De nem találok semmit. Hogy lehet ennyit mellébeszélni, a semmiről hadoválni? Sehol egy istenverte értelmes gondolat. Valami… Valami… Ami felkészít?
Messzire dobta a kezében lévő könyvet, az tompán puffant a szőnyegen szétszórt kupacon.
– Meggondoltad magad? – kérdeztem.
– Én? Soha! – válaszolta. – Csak jó lenne tudni, mi lesz utána.
Nem akartam erre gondolni, inkább nekiláttam elmosogatni. Anyám életében először nem szólt bele, hogyan eresszem a vizet, vagy mossam a bögrét.
– Ne azzal foglalkozz, bökd már ki végre! Sikerült? – kérdezte hosszú hallgatás után.
– Igen. Mindent elintéztem – jelentettem ki, és pakoltam tovább az asztalon.
– Mennyi időnk van?
– Talán egy napunk.
– Miért, már betörtek a városba?
– Percek kérdése.
Anyám hümmögött egyet. Mint amikor kiderült, hogy apám elesett. Vagy amikor a férjem halálhíre érkezett. Én ordítva, artikulálatlanul sírtam, káromkodtam, törtem-zúztam, ő pedig csak maga elé nézett, és ugyanezt a hülye hangot adta ki. Vagy amikor a fiam szökött el, és a lányom szállt fel az utolsó menetrend szerinti vonatra. Nem bírtam tovább, megragadtam a vállánál, ráztam, mint egy rongybabát. Kértem, könyörögtem, hogy hagyja abba, és bőgjön, visítson inkább, mint minden normális ember, csak ne hümmögjön. Nem hagyta abba.
Megint hümmögött egyet, és visszafordult a könyvei felé. Idegesített, de már nem volt erőm vitatkozni.
– Hogy csináljuk? – kérdezte végül.
– Heidenrichné azt mondta, hogy előbb ezt vegyük be. Ellazít. Rá egy negyedórára pedig ezt a másikat!
Anyám remegő kézzel, töredezett körmei közé vette a pirulákat. Sokat várt tőlük, ha már feláldozta értük az arany fülbevalóját, ami nélkül meztelennek érezte magát. Az egyetlen darabot, ami maradt a családja után. Minden más értéket hónapokkal ezelőtt odaadott az unokáinak, hogy el tudják hagyni az országot.
– Ez a néhány gramm fehér szar fog megmenteni? – kérdezte, és felkacagott. A nevetése ugató köhögéssé vált. Alig tudta abbahagyni.
– Az a hülye cigi! – dohogtam megszokásból, majd én is elnevettem magam.
Idiótán, görcsösen röhögtem. Szürreálisnak tűnt anyám tüdejével foglalkozni. Idétlen vihogásom lassan csendes csuklássá szelídült, már nem tudtam könnyel sírni.
– Hoztam kekszet és sajtot – jelentettem ki néhány perc után ünnepélyesen, szinte csacsogóan mesterkélt hangon, hogy témát váltsak.
– A Hoffmann gyerektől szerezted, ugye?
– Anya, hatvanéves!
– Nekem ő akkor is csak egy gyerek. Megbízhatatlan. Jobb, hogy nem őt választottad.
– Lehet, de jólesett látni. Legalább valakitől el tudtam búcsúzni.
Anyám azonban tovább zsörtölődött, mintha megcsaltam volna a halott férjemet.
– Honnan tudott ilyesmit szerezni?
– Megvannak a kapcsolatai. A sajt itt-ott penészes, de egy vacsorához megfelel.
– Mondtad neki, mire készülünk?
– Tudta.
– Ugye nem adtad oda magad neki? Az kellene még csak!
– És ha igen?
– Na de pont a Hoffmann gyereknek? A szeme sem áll jól.
– Egyél, és csak csendben örülj, hogy ehetsz, a rohadt életbe! – vágtam földhöz a konyharuhát.
Anyám nem válaszolt, megint rágyújtott, és a kezébe vett egy újabb könyvet. A Biblia volt az. Rég láttam a kezében. Elmélyülten lapozgatta, de kis idő múlva azt is elhajította. A hamu ismét a földre szóródott.
– Együnk! – jelentette ki. Követelőző volt a hangja.
Kiszedtem a dobozból a száraz kekszet, és a kamrából előkerestem az utolsó gondosan elrejtett üveg bort. A háború kezdetén nem nyúltunk a készletekhez, tartalékoltunk. Aztán egy napon anyám, hallva a híreket az előretörő idegen csapatokról, kiadta a parancsot, hogy nem lehet alkohol a háznál. Csak ez a palack bújt meg valahogy. Egy kósza pillanatra eszembe jutott, hogy szabad-e a gyógyszerekre inni. Elmosolyodtam az aggodalmamon. Odaadtam anyámnak az egyik poharat, lassan töltöttem. Lefogtam a kézfejét, hogy koccintani tudjak vele. Hamisan csengett a két pohár a nagy csendben. Egy hajtásra kiittuk, majd újra töltöttem mindkettőnknek.
– Kérsz egy szálat? – nyújtotta felém a cigarettát és a gyufát. Rekedt hangja próbált kedves színt találni, de nem nézett rám.
Nem kértem. Felfordulna a gyomrom.
Sötétedett. Felálltam, és odamentem a ruhásszekrényhez. Percekig csak néztem a megmaradt kincseimet. Aztán levettem kitérdesedett nadrágomat, ócska pulóveremet, és mindent gondosan összehajtogattam. Végül a legszebb ruhámat, egy rég hordott bordó gyönyörűséget választottam. Hozzá való harisnyát kerestem. Óvatosan húztam fel, hogy ki ne szakadjon. Közben elnéztem a lábamat. Bár a combomon a bőr már rég nem feszült, imponált, hogy a Hoffmann szerint még mindig csinos vagyok.
Anyám hangja hirtelen felrázott.
– Minek tetvészkedsz annyit?! Most akarom.
Ezúttal örültem az erélyének, ami korábban mindig megőrjített. Kezébe adtam az első tablettát és a bor maradékát. Azonnal lenyelte. Annyira meglepett a gyorsasága, hogy én is bevettem az enyémet. Leültem mellé egy székre. Vártunk. Anyám visszafeküdt, és becsukta a szemét.
– Anya?
Felnézett.
– Mit akarsz?
– Egy pillanatra sem nem jutott eszedbe, hogy ide már nem követlek?
– Nem – válaszolt azonnal, és újra lehunyta a szemét.
Tudtam, hogy nem mond igazat. Mereven néztem az órát, hogy kontrollálni tudjam az idő múlását. Amikor eltelt tizenöt perc, megsimogattam az arcát. Nem emlékszem, mikor értem hozzá ilyen gyengéden utoljára. Felült, és engedelmesen bevette a második tablettát is. Hallgatott, pedig annyira vágytam egy kedves szóra, hogy szinte émelyegtem. Visszafeküdt, nem izgatta, mit teszek. Arca ellazult. Mellkasa lassan emelkedett, és süllyedt. Olyan erősen összpontosítottam rá, hogy együtt vettem vele a levegőt is. A légzése egyszer csak lassulni kezdett, egyre gyengült, végül nem mozdult többé. Semmi rosszullét, semmi rángás.
Megérte a fülönfüggőt – állapítottam meg szenvtelenül.
Négy halottam volt, mégis anyám az egyetlen, akit végignéztem, ahogy távozik. Békésen, nesztelenül tette, mintha nem is ő lett volna. Meglepődtem a higgadtságomon. Szégyelltem, hogy nem érzek semmit. Aztán eszembe jutott, hogy talán csak a nyugtató teszi. Néztem a szobát, a bútorokat, képeket, ahogy minden puhává válik, elveszti a mélységét és szétmállik a sötétben. Számba vettem mindent, mintha valami emléket kellene még becsomagolni, hogy elvihessem magammal. Nem találtam semmi hozzám tartozót. Gondolatban sorban félrehajítottam a tárgyakat, mint anyám a könyveket.
Furcsán biztonságban éreztem magam. Már csak én voltam, és a kitágult, alaktalan szoba, az enyhén imbolygó falak. Kiürültem, nem volt bennem sem gondolat, sem érzés. Lestem a finoman hullámzó kontúrokat, látni véltem a hideget, táncolni a hangokat. Aztán már csak magamat nézegettem. A harisnyába bújtatott lábam, a sötétben szürkévé fakuló bordó ruhám. Hallgattam a levegőt az orromon ki- és beáramlani. Bámultam a kezem, a munkától megvastagodott ujjaim, és a markomban a második tablettát. Szorítottam. Még van időm.
Sokáig ültem így. Aztán szép lassan visszakeményedtek, derékszögbe rendeződtek a falak, erősödtek a színek, és újrarajzolódtak a kontúrok. Bekúszott a hajnali fény. Előbb csak a szoba egyik sarkába, majd fokozatosan a földön heverő könyvek felé haladt. Váratlanul fegyverropogás hallatszott. Nem lehetett messze. Kérdően anyámra néztem, lehetetlen, hogy ezt ne hallja. De ő már nem érzékelte. Kisimult volt minden vonása.
Egyszer csak felüvöltöttem, és elhajítottam a tablettát.
A számba vettem egy cigarettát, meggyújtottam a gyufát. Hangosan sercent. A lángot ügyetlenül a cigi végéhez közelítettem, és mélyet szippantottam. Azonnal beszédültem tőle. Kifújtam a füstöt, és figyeltem a gyufa lángját. Azt reméltem, hogy segít a lomhán lopakodó fénynek. A tűz már az ujjamnál járt, amikor meguntam, és egy laza mozdulattal elpöcköltem magamtól. Egyenesen a szőnyegen heverő könyvhalom közepébe.