A nyolcvanas évek vitathatatlanul a kungfu-, karate- és nindzsafilmek nagy korszaka volt. Ezeket néztük a mozikban, ezeket utánoztuk, ezeknek a poszterei lógtak a gyerekszobák és a garázsok falain. A karate egyébként engem is érdekelt, jártam is karatézni, de csak egy hónapig, utána szokás szerint kifújt a lelkesedés. Voltak fegyvereink is, például nuncsakukat és dobócsillagokat eszkábáltunk. Abban az időben nem akadt srác, akinek ne lett volna saját gyártású nuncsakuja.
A szomszéd fiú arról volt nevezetes, hogy miközben a heavy metal-kazettáit bömböltette a kétkazettás magnóján, félmeztelenül forgatta a nuncsakut a téli hóban, majd megfürdött benne. Ezt inkább viccesnek, mint heroikusnak tartottam, és különben sem értettem, mit akar vele. Aztán kiderült. Egy év múlva ugyanis betörtek a borbélycinkotai postára. Az álarcos, félmeztelen fiatalember nuncsakuval fenyegette meg Irénke nénit, a posta egyetlen, galambcsontú dolgozóját.
Irénke néni árva volt szegény. Pista bácsi nevelte fel, aki egy postagalamb fészkében talált a csecsemőre a padláson. Hogy a mendemondának volt-e alapja, azt nem lehetett tudni, de az igaz, hogy Irénke néni a vékonyka kisujján galambgyűrűt viselt (pont olyat, amilyet a postagalambok lábára szoktak húzni, csak nagyobb változatban). A nevelőnapjától kapta még gyerekként, és Pista bácsi neve meg címe állt rajta. A gyűrű azért kellett, mert Pista bácsi versenyeztette Irénke nénit. Elvitte a postagalambjaival együtt az ország egyik távoli pontjára, és onnan a kislánynak egyedül kellett hazatalálnia. Minél gyorsabban, annál jobb. Pista bácsi mérte az időt. Egyszer előfordult, hogy Irénke néni gyorsabban hazaért, mint a postagalambok. Erre Pista bácsi nagyon büszke volt. (Mondjuk az is igaz, hogy ez a rendőröknek volt köszönhető, akik hazavitték az eltévedt és síró kislányt, akit az út szélén találtak.) Amikor Pista bácsi meghalt, a faluban egy új postagalamb jelent meg, és Irénke biztos volt benne, hogy a nevelőapja tért vissza galamb alakban. Ezt a véleményét csak erősítette, hogy a galambot legtöbbször a kocsma közelében látták. Ebből is kitűnik, hogy Irénke néni már gyerekkorában több szállal kötődött későbbi munkahelyéhez, a postához, például nagyon szerette a leveles tésztát.
Ilyen előélettel és gyerekkorral nem csoda, ha Irénke néni nem ijedt meg annyira, amennyire várható lett volna tőle. Kezdjük azzal, hogy mivel nem volt a nindzsafilmek nagy rajongója, a nuncsakuról azt sem tudta, eszik-e, vagy isszák, és egészen egyszerűen cséplőfának nézte, a fiút meg a hagyományőrző klub tagjának. A srác elmagyarázta neki, hogy nem cséplőfa van a kezében, hanem nuncsaku. De nem hitt neki: „Nem csákó az, fiam, meg vagy te bolondulva…” – felelte pökhendin. Miután rájött, hogy az élete, de legalábbis a testi épsége is veszélyben lehet, beadta a fiúnak, hogy nincs készpénz a postán, csak okmánybélyegek. De az rengeteg, és nagyon sokat érnek, mert az okmánybélyeg elég drága. Amíg hátrament a raktárba a bélyegekért, titokban felhívta a borbélycinkotai rendőrt, aki rögtön el is indult hangosan szirénázó autójával. A szirénázásnak egyébként semmi értelme nem volt, mert a pár száz méterre lévő rendőrség és a posta épülete közötti út üresen ásított. A rabló viszont meghallotta a figyelmeztető jelzést, és mielőtt a kocsi odaért volna, felnyalábolt egy halom borítékot, majd kirohant a postáról. Ekkor következett a trükk: a srác ahelyett, hogy futva elmenekült volna, befúrta magát az egyik út menti hóbuckába, és nem mozdult. A rendőr hiába kereste. A ravasz nindzsa direkt télre és havazás utánra időzítette a rablást, hogy könnyen és gyorsan el tudjon rejtőzni a hóban, amihez az előző telek félmeztelen, kinti nuncsakuzásai, meg a hóban való fürdőzések már hozzászoktatták.
A rablót soha nem kapták el. Talán feljelentés sem történt. Minek? A miatt a néhány boríték miatt? Ugyan! A szomszéd fiú egyébként az eset után felhagyott a nuncsakuzással, és inkább levelezni kezdett az ország különféle városaiban lakó heavy metalosokkal. Rengeteg levelezőbarátja lett, még külföldiek is.