Este tíz körül mentem hazafelé, amikor az aluljáróban megpillantottam két nálam jóval fiatalabb embert, egyik sem lehetett negyven, de már mindkettő hajléktalan volt, igaz, éppen nem részeg, szerencsére nem, bár én azt sem ítélem el, ha a hajléktalanok isznak, alkohol nélkül az utcai életet nem lehet kibírni. Befelé voltam fordulva, magam elől iszkoltam, mint egy magányos, oldalba rúgott, kóbor kutya, s úgy álltam meg a két fiatal homlesz mellett, mint aki társaságra vágyik, pedig éppen nem vágytam társaságra, nem akartam senkit, magamat főleg nem, de engem kénytelen voltam, hiába igyekeztem, gondolatban nem tudtam megelőzni magam.
Azért cövekeltem le mellettük, mert úgy ültek ezek az emberek az éjszakai betonon, mint mások a napsütötte mezőn, nyári délutánon, piknikezés közben, jószagú kockás pléden, amire kósza bolyhokat sodor a messziről indult, meleg déli szél. Nyár volt a két ember között, pedig hideg lehetett az a beton, viszont köztük nyár volt, csillogott a szemük, s az egyik (éppen meghallottam) azt kérdezte a másiktól, hogy honnan jöttél, emez meg azt válaszolta, hogy Pécsről, a másik pedig bólintott, mint akinek tetszik a válasz, Pécs, Pécs, tűnődött el, azt szerettem, én amúgy szegedi vagyok. Hogy megörült ennek a pécsi ember! De örült a szegedi is. Nem tudom, minek örültek. Ültek egymással szemben, és egymás szemébe néztek nyíltan és kíváncsian.
Nem bírtam volna elviselni a nyílt és kíváncsi tekintetüket, ez futott át rajtam. Éppen késnek láttam minden fénysugarat, ami a másik ember szeméből felém irányult, igyekeztem hát lesütött szemmel sietni haza, de mondom, lenyűgöztek és maradásra bírtak ezek a nyári lelkű, kedélyes emberek a hideg, téli betonon, ahogy ültek ott, s kíváncsian lesték, várták a folytatást.
Mi lesz ebből, barátság, vélhetően, barátság, igen. Nem érdekelt volna a felállás, ha egy nőt és egy férfit látok ott egymással szemben ülni, mert annak a kimenetele túl sok meglepetést nem tartogat, igen vagy nem, csupán ennyi a kérdés egy férfi és egy nő között este tízkor, egymással szemben ülve. De két férfi között, hát azt nem lehet tudni.
Nem, nem arra gondolok, hogy melegek voltak, bár felőlem lehettek volna azok is, inkább arra gondolok, hogy min múlik egy barátság. Vagy éppen min nem. Mi lett volna, ha az az ember, aki Pestre Pécsről jött, azt mondta volna, hogy soproni?
Lehet, hogy a szegedi embernek Sopronnal kapcsolatban rossz emlékei vannak, sosem lehet tudni, hogy kinek mi az érzékeny pontja. De szerencsére Pécs hangzott el, majd a szegedi ember szeme felcsillant, s elhangzott a bűvös név: Kispál és a Borz. Ó, hát persze. A valaha volt egyik legnagyobb hatású magyar rockzenekar, generációnk fénye és büszkesége, s Lovasi, a dalköltő zseni. Mindketten elismerőn és szeretettel bólogattak. Én is nagy szeretettel bólogattam a Kispál és a Borz nevére, de őket ez nem érdekelte, hiszen észre sem vettek. Egymást nézték, és felnevettek. Nahát, milyen régen nevettem ilyen jót, jutott eszembe akkor. Irigyen, persze.