Az Egyesült Államokbeli Sundance Fesztivál szexepilje, hogy ad a filmművészetnek egy-egy olyan ismeretlen fiatal tehetség készítette művet, amely aztán bejárja a világot. Gondoljunk csak mondjuk a Whiplash-re Damien Chazelle-től, aki azután Hollywood egyik legnagyobb reménységének számít, vagy a CODA-ra, melyet a magyar származású Sian Heder rendezett és a legjobb film Oscarjáig jutott el. A Berlinale művészeti igazgatójának szemfülességét bizonyítja, hogy versenybe válogatta az idei Sundance szenzációt, a Past Livesot (Elmúlt életek).
A film mögött álló személy, Celine Song nem teljesen ismeretlen, hiszen a koreai-kanadai drámaíró immár sikeres New York-i színházi karriert tud maga mögött. Első egészestés rendezésén érződik, hogy olyan író műve, aki elképesztően jó dialógusokat tud írni, ugyanakkor úgy tudott megrendezni egy „dumás” filmet, hogy annál vászonra valóbbat nagyon nehéz lenne elképzelni. Efféle képességekkel maximum Kenneth Lonergan (Margaret, A régi város).
A mű középpontjában Nora (Greta Lee) és Hae Sung (Tea Yoo), akik legjobb gyerekkori barátok Szöulban és a fiú úgy tervezi, hogy a lány lesz a felesége. Nora családja azonban Kanadába emigrál, így a kapcsolat átmenetileg megszűnik. Az újra találkozást a közösségi média megjelenése hozza el tizenkét év múlva, amikor a Facebookon újra felveszik a kapcsolatot és Skype-on hosszas beszélgetésekbe kezdenek. Egyértelmű az érzelmi kapcsolat fejlődése kettőjük között, de a realitások nem kedveznek az érzelmeknek: Nora sikeres drámaíró, Hae Sung mérnökként sokkal inkább Kínába menne tovább, mintsem az Egyesült Államokba. Nora megkéri, hogy rövid időre ne beszéljenek – a zsigereinkben érezzük, hogy ez mit is jelent valójában.
A film akkor kezd nagyon jóból zseniálisra váltani, amikor egy olyan szituáció alakul ki, mely egyszerre bonyolult és egyszerű. Újabb sok évvel később Nora már házas, amikor Hae Sung egyszer csak megjelenik New Yorkban. Fizikálisan nem történik semmi, de érzelmekkel túlcsorduló, mégis visszafogott és lassú képsorok peregnek előttünk. Egyértelmű a helyzet – mely lényegében változatlan: lehet-e az ember reménytelenül szerelmes egy képtelen helyzetben? Vajon biztosan jól döntöttünk életünk legnagyobb választásainál? Lehet-e, érdemes-e megbánni azt, amin úgysem tudunk változtatni? Illetve: tényleg egyetlenegyszer szerelmes igazából az ember? A Past Lives olyan témáról szól, melyről mindenki sokat képes érezni, de beszélni róla a legkevesebbet. Azt, hogy Celine Song erre képes, sőt nem is akármilyen szinten, csak a csoda szintjén tudom értékelni.
Spielberg: Még nem vagyok készen
Átvette az életműdíjat Steven Spielberg A Fabelman család gálavetítésén. A világhírű amerikai rendező a színpadon hangsúlyozta, tisztában van azzal, hogy már egy értelmezhető életmű áll mögötte, de a díjhoz kisebb aggodalom is társul. Éppen ezért szeretné mindenkinek egyértelművé tenni: még nincs készen, számítsanak rá a továbbiakban is.
Ha már Sundance-ről érkező filmet találtunk a legjobbnak, érdemes megemlíteni a felnőtté válásról szóló műveket gyűjtő Generation 14+ programban bemutatott Muttot.
Nem ez az első olyan film, amelynek főszereplője transznemű, de Vuk Lungulov-Klotz rendezése bizonyára az egyik első, amelyben azt érezzük, hogy nem ez a fontos, hanem a karakter emberi vonásai, és nem valamiféle kvóták diktálnak.
A Mutt egy nap története, A Mutt egy nap története, melyben a nemrég átoperált transznemű Feña-nak (Lio Mehiel) rendeznie kell a viszonyát a tinédzser húgával, (elmagyarázni neki, hogy ő maradt az, aki), végleg elszakadni az expasijától és megküzdenie a Spanyolországból hozzá érkező apja lelkiismeret-furdalásával. A film legnagyobb erénye, hogy nagyon súlyos témákról és kérdésekről tud abszolúte könnyen, szórakoztatóan, ennek ellenére mélyen beszélni. Kár, hogy az efféle művek mostanában semmilyen legális formában nem jutnak el Magyarországra, pedig nagy szükség lenne rá a nemzet mentális tisztaságának érdekében.
Cikkünk elkészítését a Budapesti Goethe Intézet támogatta.
