Sárosdi Lilla: Elkezdtem látni, hogy mennyi erőm és tehetségem van ehhez a szakmához

Amikor eldöntötték, hogy ezután Franciaországban fognak élni, beszélte valamennyire a nyelvet?

Egyáltalán nem. Csak köszönni tudtam, semmi mást.

Mit gondolt akkor, mihez kezd szakmailag?

Korábban már beszéltünk arról, hogy én egy kicsit leállnék, mert már nem éreztem jól magam színészként, nem tudtam megújulni, untam a saját színpadi jelenlétemet. El is kezdtem akkor kiszállni az előadásokból. Aztán amikor eldöntöttük, hogy elmegyünk Magyarországról, megbeszéltük, hogy én nem dolgozni fogok, hanem megszervezem a francia életünket.

Az ügyintézéshez valamiféle nyelvtudás is kell. Járt nyelviskolába vagy tanárhoz?

A városi szociális hivatal szervez a bevándorlóknak egy ötszáz órás, ingyenes nyelvtanfolyamot. Itt úgynevezett beszélgetőkörök vannak. Csatlakoztam az egyikhez, de a mindennapokban is sokat tanultam, például amikor az iskolában kellett beszélnem a gyerekek tanáraival.

A tervezett színházi leállásnak egy év után lett vége. Mi hozta meg újra a kedvét a színpadhoz?

Kőrösi Petra (Franciaországban élő magyar rendező – a szerk.) kért fel A harag napja főszerepére, amit itthon már játszottam. Ez volt az első igazi nagy nyelvlecke és a belépés a francia közegbe. Az előadást több rendező is látta, és innentől kezdve jöttek a meghívások.

Ki segített a szereptanulásban, hogy jó legyen a kiejtése?

Akkor még olvasni sem tudtam franciául, úgyhogy egy szinkronszínésznő felmondta nekem a szöveget. Hallás után tanultam meg, de valahogy mégis nagyon könnyen ment, és hát imádtam. Egy új ember született ott akkor, egy új színész. Az a pluszmunka, amit az idegen nyelv miatt bele kellett tenni, hozzáadott a színészetemhez: sokkal pontosabb és koncentráltabb lett attól, hogy ennyire kellett figyelnem a szövegre.

Milyenek voltak a francia kollégák, akikkel az elmúlt években dolgozott?

Nagy szerencsém volt a társulatokkal, mert nagyon szívalapúak. Nincs ego, nincs az a feszültségkeltés, hogy valaki nagyon művészkedik és nyomatja magát, hanem tényleg közös energia van és közös munka, kreativitás és elképesztő alázat. Szóval én odavagyok értük! Több társulatba is beleszerettem, például Jean Bechetoille társulatába, akikkel Árpád rendezte a Cseresznyéskertet. Ebben egy pici szerepem volt, Dunyását játszottam, és Jean azt mondja, ő akkor eldöntötte, hogy szeretne velem dolgozni. Írt is rám egy főszerepet, jövőre mutatjuk be a darabot a párizsi Tempête színházban, Pénélopé lesz a címe.

Azt most már nagyjából el tudom képzelni, hogyan próbált egy megírt szerepet, de mit csinált akkor, amikor a próbán egy-egy ötletre improvizálni kellett, és még csak alig beszélte a nyelvet?

Szerencsére ez azért nagyon széles skálán mozog, mert énekelhetek, használhatom a saját nyelvemet, használhatom az angolt, vagyis stabil franciatudás nélkül is sok dolgot ki lehetett próbálni. Eleinte alig mertem megszólalni franciául, tehát a belső frusztrációimat kellett valahogy leküzdeni, hogy jöjjön ki úgy, ahogy kijön, senkit sem fog zavarni, ha hibázom. És mára elértem azt, hogy teljes szívnyugalommal improvizálok szöveges jeleneteket, egy órán keresztül is akár.

A darabnak, amit most próbálnak Lyonban Sommeil sans rêve a címe – magyarul talán úgy lehetne fordítani, hogy Alvás álom nélkül. Mi a történet vezérfonala?

Tizenkét karakter van benne, akiknek a sorsa valamilyen szinten összefonódik bizonyos helyeken, bizonyos időkben, és ez ad ki egy közös történetet. A szöveg a mi improvizációnkon alapul. Vannak színészek a társulatban, akik most nem játszanak, hanem a technikát kezelik, például a fényt és a hangot. A franciáknál nagyon önállóak a színészek, megtanulnak fényelni, építeni, videózni, tehát minden technikai dolgot, úgyhogy abszolút komplex tudással rendelkeznek. Nagyon sok emberrel találkozom, aki ennyire sokrétű.

Ezekből az alkalmi produkciókból meg lehet élni?

Franciaországban létezik egy úgynevezett intermittence státusz: a színészként ledolgozott órák számát folyamatosan le kell jelenteni a munkaügyi hivatalnál, és ha egy évben megvan a minimális 507 órád, akkor havi 1500 eurót kapsz a szakszervezettől egy éven keresztül. Ez tényleg óriási segítség, abból, amit egy produkcióval keresünk, nem igazán lehetne megélni, ezek a fizetések nagyon alacsonyak. Nekem most fog másodszorra megújulni a státuszom, és innentől kezdve egy éven át kapom minden hónapban ezt az 1500 eurót, ami azért elég jól jön a konyhára.

Megtanulta a nyelvet, szerepeket kap, jól érzi magát minden produkcióban, és nagyjából egzisztenciálisan is rendben van. A visszavonulás gondolata ezzel el is tűnt?

Igen. Elkezdtem látni, hogy mennyi erőm és tehetségem van ehhez a szakmához. Elég gyermeteg módon ezt Magyarországon nem vállaltam fel. Eleinte, amikor még keveset tudtam franciául, nagyon sebezhető és magányos voltam a színházban, de ez adta utána az erőt, hogy találkozzam magammal. És rájöttem, hogy a valódi énemnek egy öröm ez a szakma, ez engem érdekel, én ezt szeretem csinálni. Szeretek reggel tíztől este tízig próbálni, tehát hogy azt tudom mondani, hogy igen, ez az én szakmám.