- A halál nem akarása

Goethe Werthere 1774-ben jelent meg, Massenet az 1880-as évek közepén írta operáját, és mire bemutatták Bécsben - annak van jelentősége, hogy ott - már 1892-t mutatott a naptár. Az egykor forradalmi hatású levélregény száztizenvalahány év alatt, jelentős, de mégiscsak sima irodalomtörténeti emlékké szelídült. Talán éppen ez is lehetett az oka, hogy ha csak egy olyan másodrangú szerző is, mint Massenet végre sikeres operát írhatott a cselekményt alapul vevő librettóra. Gondoljuk meg csak a francia irodalom akkoriban 15-20 évvel volt túl Rimbaud-on vagy évekkel Zola fontos művein (Nana 1880), az egyetemes operatörténet pedig már letudta Wagnert (1883-ban halt meg), és a Flastaff (1893) kivételével pedig a teljes Verdi életművet. Így hát valójában csodálatraméltónak is nevezhető az az egyszerű megközelítés, ahogyan a szövegírók és a zeneszerző viszonyulnak Goethe remekművéhez. Hiányzik az utókor valamiféle, akárcsak rejtett reflektálása az egykori “szenzációra”, miközben az is csodálatra méltó, hogy a párizsi Opéra-Comique azzal az indokkal tudta elutasítani 1887-ben a művet, hogy a cselekménye túl komoly, csak 1893-ban, sikere láttán mutatták azután be.

Viszont Massenet zenéje őszinte, érzékenyen reagál a történésekre, jól használja az akkor már bejáratott zenei eszközöket, sokszor elragadóan, ha kell megindítóan szép. És tud kifejezetten drámai is lenni, kihasználva a szimfonikus nagyzenekar teljes erejét, a baj ezzel az, hogy Massenet a külsődleges, hangtömeggel kifejezett drámaiságot használja eszközként ott is, ahol valamilyen sötét, mondhatni “halálzenét” kellene mutatnia. Így szinte súlytalanná válik Werther haldoklási jelenete.

“Goethe a a szentimentális és kecses késő rokokó keretbe belekomponálta a végtelent” - olvasható Szerb Antalnál. “Werthernek mindenképpen meg kell halnia. Mert a nagy átélést keresi, a misztikus egyesülést a végtelennel.” Massenet-nak tehát Mozart, Verdi, Wagner után megvoltak a zenei eszközei - ez nem jelenti azt, hogy másolta őket -, hogy kifejező muzsikával jelenítse meg a színpadra került történet minden mozzanatát, de nem volt meg a tehetsége, hogy ezt a végtelenbe mutató ívet zeneileg megfogalmazza.

Így is kiemelkedő muzsikát komponált tele játszanivalóval a zenekar, és énekelnivalóval a szereplők számára. Vashegyi kézben tartotta az előadást, mind a szép, mind az erőteljes hangzást kívánó részeket kifejezően szólaltatta meg a zenekar, sokszor volt figyelemre méltóan pontosan kivitelezett a hangzás.

Az énekes gárda is a helyén volt, Charlotte-ként a barokk specialistaként indult, és Budapesten nem először látott Véronique Gens (március 2.-án szintén Vashegyivel a Müpában egy Rameau műben lép fel) volt a legerősebb egyéniség, de kiváló volt a nálunk szintén többször megfordult görög Tassis Christoyannis is Wertherként. Szépen énekelt Hélène Carpentier Sophie-ként, és vészjosló volt Albert szerepében Thomas Dolié is. A siker megérdemelt volt.