A riport szívszorítóra sikeredett, ami nem véletlen, mert a műfaj egyik hazai úttörője, Pásztor Árpád írta. Alsópagony hűlt helyét mutatta be a cikk: a faluét, ahonnan a házakat mind egy szálig kitörölte a front, s ahol a templomtorony is a földön hevert, a határtáblát pedig puskagolyók lyuggatták. A romok között zavartalanul termő gyümölcsfák láttán jutott eszébe a szerzőnek: „Nem volna-e szép, ha Debrecen elvállalná Zboró ablakait, Szeged Alsópagony lakatosmunkáját, Pécs Felsővízköz ajtait…Itt és a szegény északi megyékben csodát művelhetne azoknak a városoknak a jószívűsége, a melyeket közvetlenül nem sújtott a háború. A felső-magyarországi megyék minden magyar városért szenvedtek, egész Magyarországot megvédtek, – a magyar városok adjanak nekik ajtót, ablakot, kilincset…”
1915. június 25-én vetette papírra e sorokat Az Est kiküldött munkatársa. Az írás július 2-án jelent meg az újságban, még csak nem is a címlapon. Akkor talán senki sem gondolta, hogy ez a szerény óhajtás miféle hullámokat fog verni hamarosan. Valójában a háború épp egyre távolabb került az országtól: az előző télen a Sárostól Máramarosig dúló oroszokat sikerült visszaszorítani. Aki nem látta a felperzselt falvakat és a rengeteg friss sírt, azt csak a férfiak távolléte és a hadi infláció emlékeztette a tényre, hogy épp zajlik a világháború.
Pár nappal a cikk megjelenése után azonban Kovács Gyula nyugalmazott Hajdú megyei alispán a teljes vagyonát, 300 ezer koronát felajánlotta Zboró és más romba döntött községek felépítésére. Az összeg nagyságát jól érzékelteti, hogy a Wolfner Gyula és társa bőrgyár 50 ezer koronával lépett a nyomába: Az Est útján Alsópagonynak szánták a pénzt, és úgy számoltak, hogy egy parasztházat 600 koronáért lehet újjáépíteni. És ezzel már meg is született az országos mozgalom.
A szabadkőművesek már augusztus 8-án felvették a fonalat. Bókay Árpád egyetemi tanár, a Magyar Symbolikus Nagypáholy nagymestere a Világ hasábjain szólította fel az emberiség üdvéért munkálkodókat, hogy csatlakozzanak a gyűjtéshez.
Így fogalmazott: „Nem kételkedem benne: a romok közül! diadalmasan kiemelkedő faluk közölt ott lesz a magyar szabadkőművesek falva is! Nem a legszebb, nem a legnagyobb falu; talán csak a legkisebb. Olyan, amilyen a mi erőnkből telik. (...) Csak a kunyhók és házikók helyreállításához kérem a segítségeteket. A többi nem a mi dolgunk. Nem a mi dolgunk az utak, a hidak, a községháza megépítése. Ez a közigazgatás dolga. Nem a mi dolgunk az iskola, az óvoda megépítése. Ez az állam dolga. Nem a mi dolgunk, hogy templomot adjunk a falunak. Ez az egyházaknak a dolga. Mi csak az irgalom kötelességét ismerjük a magunk kötelességének.”
Így született meg az álmokból szőtt ideális falu, az egészséges házakkal teli, intenzív gazdálkodást folytató Kőművesfalva, a Világ pedig ezt követően rendszeresen közölte a gyűjtés állását. Az elsők között adományozott a Symbolikus Nagypáholy (1000 koronát), dr. Bókay Árpád és Rosenthal Ferenc nyíregyházi termény-nagykereskedő (600-600 koronát), valamint Taub Vilmos pesti ékszerész (1000 koronát; az ő elkötelezettségét mi sem mutatja jobban, mint hogy Amerikába költözvén roppant vagyonát egy New York-i páholyra hagyta). A szabadkőművesek szinte egymásra licitáltak a gyűjtésben, lelkesedésüket látva lábadozó katonák, iskolai osztályok, hivatalnokok küldtek kisebb-nagyobb összegeket. Dr. Fleischmann Hugó fia születése alkalmából 170 koronát adott, Dienzlné Rácz Ena „ismert hangversenyénekesnő” a Zeneakadémián Kőművesfalva javára tartott koncertet. 1916. május végére összejött a 100 ezer korona.
Igaz, ekkorra már jelentősen bővült is az elképzelt település. Amikor Gelléri Mór, az iparfejlesztés nagy alakja elhunyt, hívei még egy lakóházat szerettek volna elnevezni róla. Ám amikor Eötvös Károly temetésére készültek, a páholytagok már könyvtárat és népházat álmodtak, ahol betűvetést és gazdálkodást is szerettek volna tanítani. Glück Frigyes családja egy anya- és csecsemővédő intézet javára adakozott, aztán pedig jött Fayer Sándor, a Magyar Kender- és Lenipar Rt. vezérigazgatója – jegyezzük meg: termékeik igen kelendők voltak háború idején –, aki boldogságában, hogy Lucy lánya felgyógyult, 10 ezer koronát adományozott egy gyermekjárványkórház céljára. Már neve is volt az intézménynek: a szerbiai hadikórházakban önkénteskedő nagykövetné után Lady Paget házának hívták.
Legfőbb ideje volt tehát megtalálni Kőművesfalvát a felperzselt Kárpátalján. Csakhogy ekkor kiderült: ha másként nem, papíron legalábbis a kis falvak szinte kivétel nélkül ráleltek már a maguk patrónusára. Így jutott arra a gondolatra az 1916 májusában Felső-Zemplénbe látogató szabadkőműves-delegáció, hogy Mezőlaborcot veszik szárnyaik alá. A zömmel ruszinok és németek lakta település járási központ volt ugyan majd 2500 lakossal, de lévén fontos vasúti csomópont, az oroszok a leghosszabb ideig tartották megszállva. Fél évvel a kivonulásuk után is ilyennek látta az Előre riportere: „Mezőlaborc nagy része romokban hever és amelyik ház nincs szétlőve és felgyújtva, az is kirabolva és lakhatatlanul züllött állapotban. Mezőlaborc romjai között alig lézeng néhány ember, a lakosság nagy része elmenekült. Az első visszatérők: a patikus kisasszony és az öreg postamesternő már ott járkálnak a teljesen elpusztult házak és utcák között. Könnyezve látják viszont az egykori virágzó községet.”
1917 októberében aztán már egészen más kép fogadta a Mezőlaborcra látogatókat. Fónagy Béla műépítész vezetésével a romokból kinőtt az új Kőműves utca, amelynek házait így írta le a Világ tudósítója:
„tömörek, csinosak, művésziesek, mindegyiken van valami uj, valami kedves lendület és még a legapróbbon is rajta van a tervező, az építőművész kezének egy meleg cirógatása”.
Külön kiemelte, hogy „a jótékonyság itt seholsem szaladt magyar utakra”, sőt, még a falu végi cigányportát is újjáépítették az adományokból.
A mozgalom történetét egy évtizeddel később megíró Bakonyi Kálmán úgy tudta, végül Lady Paget háza is tető alá került Mezőlaborcon, és állítottak egy obeliszket, hogy „hirdesse a szabadkőművesek haza- és emberszeretetét”. A Magyar Ipar pedig úgy emlékezett, Gelléri Mór háza is elkészült. Minderről azonban kevés biztosat tudhatunk, hiszen nem sokkal azután, hogy a kőművesek letették a vakolókanalat, megfordult a hadiszerencse. A következő évben a Monarchia elveszítette a háborút, jött az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság. Mezőlaborc és körülötte minden falu, amelyet addigra sikerült helyreállítani, Csehszlovákia része lett.
A ruszin Julia Warhola erről a kietlen, szegény vidékről vándorolt ki Amerikába 1921-ben, követve férjét, Ondrejt. És ide tértek vissza negyedik gyerekük, a képzőművész Andy Warhol munkái hetven évvel később, a rikító színekkel felturbózott egykori művelődési házba. A Kőműves utcát, Lady Paget házát, az obeliszket ma már hiába keresnénk Medzilaborcén – de a Warhol Múzeum láttán alighanem Eötvös Károly is megengedően bólintana.
