Az autoriter rendszerek számára is létkérdés, hogy olyan, az alapvető írás-olvasás és számolás készségével rendelkező munkavállalókkal bírjon, akik gazdasági fenntarthatóságot tudnak biztosítani a rezsimnek.
Ezt igazolja Kína példája, ahol az egypártrendszer hatalmi monopóliumára és a vegyes gazdaságra építve olyan oktatási rendszert honosítottak meg, ahol a tanulók alapkészségei nemzetközi szinten az élmezőnyben vannak. Ennek köszönhetően vált Kína a nyugati technológiák legfelkészültebb utánzójává, majd - technológiai ugrás megvalósításával - kreatív továbbfejlesztőjévé. Szemmel látható, hogy ennek köszönhetően az 5G technológiában, a mesterséges intelligencia alkalmazásában a világ élvonalába kerültek. De Lengyelországban is - ahol a hatalmi koncentráció csak a politikai szférát uralja - jól teljesítő oktatási rendszer alakult ki a sikeres oktatási reformsorozatok révén, annak ellenére, hogy az utóbbi években az indoktrináció és a visszarendeződés tendenciái erősödtek fel. Szingapúr - ahol autoriter berendezkedés van - pedig jól példázza, hogy hogyan lehet egyrészt kiszabadulni a közepes gazdasági fejlettség csapdájából, másrészt prezentálni a világ egyik legversenyképesebb oktatását.
Nálunk olyan egypólusú, piramisszerű, informális hatalmi háló jött létre, amely a politikai és gazdasági hatalmat egy kézben tarja, ezért megmarad a szegregált típusú oktatási rendszer, amely továbbra sem fogja az esélyegyenlőtlenséget kiegyenlíteni, csökkenteni. Nem valósul meg a mai kor, a tudásalapú társadalom origójának számító 9-10 osztályos egységes, komprehenzív és inkluzív általános iskolai képzés sem. Ez a kalodába zárt, engedelmes alattvalót nevelő oktatási szisztéma nem fogja támogatni a többrétű, globális és az ellenállás képességét is magába foglaló kompetenciákat, különösen, hogy a jó iskola alapját jelentő jó tanárok képzésénél is a lebutítás jeleit érzékeljük.
Egyébként is, a tömegesen jól képzett, széles látókörrel rendelkező emberek az uralom számára idővel politikai kockázatot jelentenek. Ezt a mentalitást tükrözi, hogy a 19-24 éves korosztálynak mindössze 61,5 százaléka rendelkezik érettségivel (Finnországban, Japánban ez 90 százalék), de a diplomások (25-34 évesek) 33 százalékos arányát tekintve is a 3. legrosszabb helyen vagyunk az EU-ban.
Beláthatjuk, hogy az oktatásban is a közepes fejlettség csapdájába ragad az ország, annak ellenére, hogy vannak hozzánk hasonló országok, mint például Portugália és Észtország, amelyek az eminens oktatással rendelkezők közzé tornázták fel magukat. De idehozhatjuk még Dél-Korea, Finnország és Írország sikeres felzárkózási stratégiáját is. Korea a magas hozzáadott értékű iparosításra, Finnország a tudásalapú társadalommal összhangban lévő gazdasági szerkezetváltásra, Írország pedig a külföldi működőtőke behozatalára építette sikertörténetét. Azonban mindhárom országban közös, hogy világszínvonalú oktatási rendszerüknek, az innovációnak és a termelékenység növelésének köszönhetően tudták a közepes fejlettségi szintet meghaladni.
Számunkra a finn gazdasági és oktatási csoda tanulságainak szemrevételezése a legtanulságosabb, mivel bő 100 évvel ezelőtt az elszigetelt és szegény országban polgárháború dúlt, de még 1948-ban, a világháború után sem volt sokkal jobb a helyzet. Ennek ellenére felismerték, hogy legelőször az oktatásba kell befektetni, megalapozva ezzel a gazdasági modernizációt. A döntéshozók belátták, hogy a mindenki számára integrált, befogadó, személyre szabott és a társadalmi felzárkózást, kohéziót biztosító oktatás nemcsak a jólét, hanem a gazdasági prosperitás szempontjából is fontos. Elmondhatjuk tehát, hogy amilyen a ma oktatása, olyan lesz a holnap gazdasága, és versenyképes oktatás nélkül nincs versenyképes gazdaság. Aki lemarad az oktatásban, le fog maradni a gazdasági versenyben is. A mi helyzetünkben pedig a szomorú felismerés, hogy nem lehet és nem lesz más a magyar oktatás, mint amilyen a politikai hatalom jellege: az oktatásnak is a politikai rendszer szolgálólányának kell lennie.
Meg kell értenünk, hogy a gazdasági verseny arról is szól, ki van az értéklánc alján és ki a tetején. Csak az tud a félperifériás fejlettségi csapdából kiszabadulni, aki képzett munkaerőre alapozott, innovációval párosuló, magas hozzáadott értékű stratégiai terméket képes előállítani. Ezért kell megtanulnunk, hogy ebben nélkülözhetetlen az oktatás szerepe.
Ellenkező esetben alacsony szinten növekedő vagy stagnáló gazdasággal számolhatunk, és az elkövetkező 15 évben gazdasági fejlettségben, jólétben (nyugat-európai mércével jelenleg a magyar lakosság 70 százaléka szegénynek tekinthető) nem fogjuk utolérni a halódó, dekadens nyugatot. Sőt nagy kérdés lesz, hogy sikerül-e a gazdaságunk működőképességét a konjunktúra elmúlásával fenntartható módon életben tartani. Mivel a rendszer mentalitásából fakad, hogy képtelen a konszolidációra, ezért szükség lesz a társadalmi, háborús pszichózis fenntartására, a szavazótábor egyben tartása érdekében pedig hatékony eszköz marad a politikai Stockholm szindróma felsrófolása.
Gazdasági fejlettségben pedig maradunk futószalag-Magyarország, amit alátámaszt, hogy zömében ázsiai kékgalléros munkára alapozott, gyártásintenzív, energia- és vízfaló akkumulátor-világhatalmi ambícióink vannak. A rendszer túlélése szempontjából jó húzásnak bizonyult, hogy 2022-ben 4000 milliárdnyi külföldi tőkebefektetést projektáltak, de ez együtt fog járni az ország aszimmetrikus geopolitikai kitettségének (a magyar export mindössze 5 százaléka megy Ázsiába) növekedésével, a munkavállalói jogok további szűkítésével, az ökológiai-környezetvédelmi kockázatok növelésével.
Azonban a tőkevonzó képesség, a hiperinflációs, beruházás vezérelt gazdasági növekedés erőltetése nem járhat együtt az ország kiárusításával, még akkor sem, ha a tőke diktál, és aki kimarad a globális értékláncok átszerveződéséből, az lemarad. (2030-ra az új gépkocsik 66 százaléka elektromos lesz.) Így az autoriter kormányzás utat biztosít ahhoz, hogy a befektetők kérései fenntartás nélkül teljesüljenek. Ezzel Kína, Dél-Korea akkumulátor-ipari újrahasznosító telepévé válunk, és a komparatív hátrányok következtében a korábbi növekedési ütemet nem lehet már pusztán ezzel fenntartani, mert nem tudunk szintet ugrani. (A hazai autógyárakban 30százalék, a CATL Debrecennél 20 százalék, a Gigafactory Berlinnél 60 százalék a hozzáadottérték-termelés.)
Mivel a rendszer sikerességének alapja volt a fogyasztás és az életszínvonal növekedése, ennek leállásával legitimáló ereje megroppanhat. Miután tékozló módon feléltük tartalékainkat, az ország fenntartható fejlődése került veszélybe (ld. makrogazdasági egyensúly romlása, országkockázati felár növekedése, nemzetközi leminősítések). Ebben a kiszolgáltatott helyzetben létkérdés az uniós forrásokhoz való hozzáférés.
A jövő nagy kérdése lesz, hogy a 27 szupermérföldkő végrehajtásának kikényszerítése mennyire fogja a túszul ejtett demokráciát kiszabadítani a fogságból. Ez a fellazítási stratégia (demokratikus jogok, jogállamiság, sajtószabadság, korrupció elleni fellépés) valamilyen módon veszélyeztetni fogja a választási önkényuralom stabilitását. Az igazság pillanata lesz, hogy a regnáló rezsim a trükközési kreativitásának, innovációs potenciáljának köszönhetően képes lesz-e a technikai recesszió körülményei között is a sikeres politikai kormányzásra.
Ez attól is függ, hogy az elégedetlenség, a megélhetési válság és a lappangó népharag be tudja-e szakítani az uralkodó párt támogatottságát (szemmel láthatóan csökkent a népszerűségük, de ebből a túlélésre játszó ellenzék nem tudott profitálni); másrészt megjelenik-e a színen egy olyan, tömegtámogatást élvező, kormányzóképes, identitásképző narratíva, amely alkalmas lesz a politikai üvegplafon áttörésére.
Az esszé első két része: Hátraarc padlógázzal (február 20.); Fenntartható, lassú pusztulás (február 27.).
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.