Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó.)
Balla Zsófia kamasz volt, amikor – akár Rimbaud – már „felnőtt verseket” írt. Valahol, valakinél azt olvastam róla, hogy Marosvásárhelyen csodagyereknek tartották – ezért szerepel e cikk címében a „csodafelnőtt” szó, hiszen ő Rimbaud-val ellentétben szerencsére nem hagyta abba: megmaradt annak, aminek született: költőnek. És a csodagyerekből csodafelnőtt lett.
Alig múlt 18 éves, amikor A dolgok emlékezete című első kötete megjelent – neveket nem akarok mondani, mert nem szeretnék senkit megsérteni, de olvasok kortárs költőket, akik 50 évesen sem értek be annyira, amennyire Balla Zsófia megérett alig 20 éves korára. Nem azt mondom, hogy azonnal kész költő volt, hiszen érzésem szerint az első kötet nem kevés verse József Attila hatása alatt született – vagy ha nem, hát meglehetősen egy rugóra járhat a két költő agya, már ami a természeti képek és a belső tudat tartalmainak összekapcsolását illeti. Balla Zsófia a természet emberi tudatban megképződött észleleteinek nagy-nagy lírikusa – ami amúgy önmagában még nem volna újdonság, hiszen a francia romantika költői is az emberektől elhagyott természetbe jártak igaz embert keresni… Ami nála újdonság, az a költői nyelvének romlatlan, romolhatatlan modernitása (mindjárt idézek az első kötetéből: mintha ma írta volna); továbbá olyasféle jártasság a nyelv multikulturális mélyrétegeiben, mely tektonikus lemezek homogén, egynyelvű közegben alighanem föllelhetetlenek.
Faludy György nyilatkozta élete utolsó évtizedében, hogy ami izgalmas történik a magyar irodalomban, az az erdélyi írók által történik. Mint minden általánosítás, ez sem igaz, ám jó nagy adag igazság van benne: hisz Balla Zsófia Erdélyben fogant költészetére a Faludy-tétel vitathatatlanul áll.
Az említett első kötet, A dolgok emlékezete meglehetősen régen, 55 éve jelent meg, és azok a „régi” versek az erejükből, frissességükből mit sem vesztettek. Sokféle hatást őriz a kötet, számomra József Attila a legfölismerhetőbb. Nézzék csak: „Fűrészporos a délután, / ráhull az este, mint a rönk”. Vagy olvassák ezt a másik gyönyörűséget: „Beleperegnek a vagonok / a hűvös tájba, / ráfeszülnek a hegy nyakára, / s mint fuldoklóból a buborék, / úgy szakad fel a pára.” S aki József Attilánál a mama, az Balla Zsófiánál az elveszített édesapa: „Apám okos fejéből / bugyognak a szó-buborékok, / a vére még gőzölög, / de már a földet / öleli a karja. / Apámon ülnek meg este a szelek, / s a hársak illatos hódolatával itatják. // A bárd csak azt nyögi a tönkön, / hogy nem akarta.”
Egyik kedves és gyakran használt szava a pereg. Nála pereg a perc, az idő, a jövő, s pereg a lomb is. Másik jellegzetessége a meghökkentő, első látásra (hallásra, olvasásra) egymással össze nem tartozó képek, fogalmak, jelenségek halmozása. Nézzék csak ezt a szintén korai remeklést: „A salátára ordított a Nap, / s az gyorsan göndörödni kezdett, / nem értik egymást a tárgyak, / az oktáv lenézi a tercet. / Egész szertartások peregnek szét a dobban, / lángol az ember, mint a patakok, / míg felszívják a szívós örvény-forgók. / Azután meghal, / és élni kezdenek a dolgok.”
S milyen finom, szellemes a Balla Zsófia-féle humor! A versei minden tragikus momentum ellenére tele vannak fanyar iróniával, hozok példát erre is, a Könyvek című versből idézek: „Az igaz, hogy hivatalosan, / tehát olvasáskor, önmagukban is megállnak, / csak magánéletükben, / vagyis a polcon dőlnek egymásnak.”
Költészetének meghatározó témája a holokauszt rettenete (jaj, majdnem azt írtam, hogy motívuma), amely végigkíséri pályáját a kezdetektől fogva. Az első könyvéből olvassák csak a kötet címadó versét: „A dolgok emlékezete / újra és újra megaláz. / Nekem nem emlékeim, / csak fogalmaim vannak, / s mellettem naponta / in memoriam ég a gáz.”
Ismétlem, aki ezt a verset írta, szinte még gyereklány, s máris bölcs, akár egy Buddha-csecsemő. Szóval ma este ne egy streaming-szolgáltató weboldalára kattintsanak, hogy megnézzenek egy újabb bugyuta filmet, hanem olvassanak Balla Zsófiát, például A nyár barlangja című, 2009-ben megjelent kötetét! Többek közt ezt a csodát találják majd benne: „A tó ködös szemhéja feltörött. / A vízfenékről kinéz valaki. / Ébredni próbál a hunyorgó sík fölött / egy férfi, és a mélynek inteni.”
Szeretném önöket arra kérni, hogy vegyék elő (szerezzék be, kérjék kölcsön) A páncél nyomai című kötetet is, amely több mint harminc éve jelent meg – de aki verset magyarul olvas, az ezt a könyvet harminc-ötven év múlva is olvasni fogja. Egészen elképedtem, amikor ebben a kötetben az Ünnep előtt című vershez értem, mert a most zajló orosz-ukrán háború jutott róla eszembe, csak három sort idézek belőle: „Jönnie kell a tavasznak, tudja a gólya, a fák, / tudja az Isten, tudják / a tájban vonuló kiskatonák”.
Ó, igen, most megdobbant a szívük, ugye? Hát igen. Mi, olvasók Balla Zsófia keze alatt folyton „átmegyünk illusztrációba”...
