A magyar igazságszolgáltatás szervezeti hátterének elvben legalább négy (bíróságok, igazságügy, rendészet, ügyészség) elkülönült piramisként kellene felépülnie, amelyek egymás mellett működnek, segítve, ugyanakkor ellenőrizve is a másikat, így védve minket attól, ha bármely ágban zavarok keletkeznek. Az orbáni hatalmi arrogancia azonban mindegyik ágat maga alá gyűrte jogi és erkölcsi értelemben is, így egy piramissá vált az egész, egyként hozza a politikailag befolyásolt döntéseket, csúcsán pedig a rothadás már 1998-ban, Orbán első kormánya idején megkezdődött – és mára a piramis minden ágát, ha eltérő mértékben is, de megfertőzte.
Természetesen sosem volt visszaélésektől mentes az igazságszolgáltatás, de életutam, szerepvállalásom alapján állíthatom, hogy 1983 és 1998 között összességében egy pozitív fejlődési irány, a peres felek semleges megítélésnek szándéka volt érzékelhető. A különböző próbálkozások ellenére az egyenlőség a felek között a valóságban sosem tudott létrejönni, ha az egyik fél az állam vagy hatóság volt, a vitató fél pedig magánszemélyként vett részt az eljárásokban, hiszen az eljárásokban a hatóságok személyes felelőssége és érintettsége sosem jelent meg sem az erkölcsi, sem az egyéni felelősségi, sem az anyagi érintettség szintjén, szemben a hatalommal vitába kerülő állampolgárral.
A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB), valamint a luxembourgi székhelyű Európai Unió Bírósága eljárási szabályai e körben azzal próbálják az egyensúlytalanságot csökkenteni, hogy ha egy állampolgár, vállalkozás és/vagy civil szerveződés az állammal, a hatalmi szervezetekkel vagy épp az Európai Unió szervezeteivel kerül jogvitába, úgy számukra a bírósági eljárás költségmentes akkor is, ha a végső döntés szerint nem a panaszosnak ad igazat a bíróság. Ezzel szemben, ha az állampolgár beadványát a bíróságok alaposnak tartják, úgy az államnak meg kell térítenie a panaszos eljárási költségeit, és legtöbbször méltányos kártérítést is kell fizetnie. Az Európai Unió joga ezt az irányt kötelező jelleggel tartalmazza, így a legtöbb fejlett demokrácia már átvette ezt a gyakorlatot, míg ez Magyarországon fel sem merül.
Az orbáni 17 év az igazságszolgáltatás minden ágában jelentős visszalépést, esetenként durva állampolgári jogfosztást hozott az igazságszolgáltatás eljárásai során – hol jogalkotással, hol különleges jogrendre hivatkozással, kinevezésekkel vagy egyszerűen informális nyomásgyakorlással.
Először az 1990-es évek privatizációs visszaélései kapcsán mutattam rá arra, hogy a politika által a nyertes pályázó személyére vonatkozó elvárások megfogalmazása a döntést megszavazó személyeknél előbb frusztrációt, majd később erkölcsi értékrendváltást okozott. A jogsértő döntésekben résztvevőknek hamar rá kellett ébredniük arra, hogy a legértékesebb közvagyonok esetében a legdurvább károkozás melletti szavazást nekik kell „legalizálniuk”, miközben azok hasznából nem részesültek. A fertő gyorsan terjeszkedett és rövid idő elteltével, azokban az esetekben, amelyekben a pályázatokat elbírálók szabadon dönthettek, ott a már megtanult mechanizmust immár a maguk hasznára alkalmazhatták – itt is beavatkozva a végső nyertes kiválasztásába. Ennek eredményeként néhány év elteltével a tisztességes privatizációs döntés már ritkaságszámba ment.
A fenti folyamat, a magyarországi közbeszerzések döntési mechanizmusa minden elemében azonosan zajlott le az elmúlt néhány évtizedben, így a közbeszerzések váltak a korrupció kiemelt központjaivá.
A Schadl–Völner-ügy e becstelen rendszernek a leképeződése, a piramis egy másik lábában. Sajátossága azonban, hogy hatása leér a piramis legaljára is, hiszen a bírósági végrehajtás érintettjei legtöbbször a legkiszolgáltatottabb réteghez tartoznak, a durván jogsértő beavatkozás az ő kifosztásukkal jár. A korrupció évtizedes „fejlődésének” folyamata nem változott, csak durvább lett. Immár a jövőbeni végrehajtók jelentkezése, pályázása során is nyíltan megfogalmazták, hogy miként kell majd a nyertes pályázóknak viselkedniük, azaz tudták, hogy a munkájuk az érintettek kifosztása, a nyereségen való osztozkodás, és nem a jog betartatása lesz.
Sajnos a mindennapi fertőzöttség ma már tetten érhető kezdve az Alkotmánybíróságtól az igazságszolgáltatás minden ágában és minden szintjén.
A legfőbb bírói szervek ítélkezési gyakorlatában, az emberi méltóságot is sértő különféle módszerek lényege, éppen azok egyszerűsége okán döbbenetes:
– Ilyen, ha a döntéshozó tanács összegzése a felülvizsgálatot kérő kérelmének eredeti tartalmát megváltoztatja, annak olyan eltérő tartalmat ad, amelyet a kérelmező sosem terjesztett elő. A megváltoztatott tartalom már lehetővé teszi, hogy a meghozott ítélet a hatályos jogból levezethető és igazságosnak tűnő legyen, míg a valós kérelem már sosem kerül elbírálásra.
– Hasonló „megoldás” az is, ha a kérelmező által bizonyított előadás perdöntő elemei kimaradnak az összegzésből, az indoklásból, mintha azok nem is léteznének. Nem számít, hogy a bizonyíték ott van az iratok között, mivel az ítélet kihirdetését követően az érintettnek nincsen további felszólalási joga, együtt kell élnie a legfelső bírói szerv által okozott sérelemmel, a tehetetlenséggel.
– Gyakori a fenti két módszer együttes alkalmazása, vagy a bizonyítottság hiányának a kimondása akkor is, ha az előadás közismert tényeken alapszik, amely esetekben a jog további bizonyítást nem követel meg.
– Minden szinten fellelhető jogsérelem, hogy az elmarasztalni kívánt személytől az eljárás megítélésében szükségtelen, ugyanakkor a fél számára lehetetlen bizonyítási teher kerül kiosztásra, amelynek nem teljesítése szolgálhat a kívánt ítélet indoklásául.
Hasonló bírói döntéseket a kilencvenes években csak kiemelt jelentőségű, az államot, a hatalomgyakorló politikát elmarasztalni nem akaró ügyekben tapasztaltam. Alsóbb szinteken ez csak kivételes esetekben fordult elő. Ugyanis a nyomozóhatóságnak, az ügyészségnek, az alsóbb szintű bíróságoknak a fenti gyakorlat alkalmazása előmeneteli kockázattal járt, ha a döntéseiket felsőbb szinten megsemmisítették.
Példaként idézhető az Alkotmánybíróság helybenhagyó döntése az Orbán-kormány háromezer milliárd forintnyi magánnyugdíj-pénztári vagyon ellenérték nélkül átadásának kikényszerítéséről. A kormány megígérte ugyan az Alkotmánybíróságnak, hogy az így eltulajdonított megtakarításokat az érintettek számára később kialakításra kerülő egyéni számlákra visszahelyezi, de ezt azután sosem tette meg. A Kúria sem tétlenkedett, amikor el kellett marasztalnia egy bírót (Kúria Bt.838/2019.), mert az Európai Unió Bírósága előzetes állásfoglalását kérte egy ügyben a magyar jog, és az Európai Unió joga közötti esetleges ellentmondás feloldásában. Az Európai Unió Bírósága később rámutatott, hogy ez a bíró elvitathatatlan lehetősége, szemben a Kúria eljárásával, amelynek megindítása is súlyosan jogsértő volt. De az Alkotmánybíróság és a Kúria támogatása nélkül nem lehetne még ma is hatályban a tanárok sztrájkjogát kiürítő elégséges szolgáltatás mikéntjének orbáni rendelete sem.
Az immár közkincsé vált eljárási módszer mára az igazságszolgáltatás minden szintjén napi gyakorlattá vált az olyan esetekben, ha valamely érintett fél melletti politikai vagy más jogsértő kapcsolat leplezése az igazságtól eltérő, a joggal összeegyeztethetetlen döntést igényel akár a nyomozóhatóság, akár az ügyészség, vagy a bíróság bármely szervezeti egysége részéről. Számomra az sem mentség, ha mindezek mögött esetenként az ügytől való szabadulás és/vagy a hatósági feladat ellátásához szükséges tudás, képzettség, felkészültség hiánya érhető tetten. Szomorú tapasztalatom, hogy mára az adott ügynek sem kell társadalmilag kiemeltnek lennie, elég, ha az érintett nyomozó, ügyész, bíró a felhalmozódó aktáitól szeretne minél egyszerűbb döntéssel szabadulni.
Szakértői irodám asztalán landolt a Kúria egyik napokban hozott döntése; az adott ügyben a Kúriához vezető úton mindvégig „támogatott fél” az orbáni rendszer egyik leginkább átpolitizált tankerületi kegyeltje volt, korábban iskolaigazgató-helyettes, előtte tanár a város iskolájában, ahová az édesanya akarata ellenére íratta be a gyermekét. A kúriai döntés szerint a gyermeknek továbbra is az apa egykori iskolájába kell járnia, mert a kiskorú gyermek eljárásbeli nyilatkozata szerint annak a településnek az iskolájába szeretne járni, amelyet az apja preferál, ahol tanított, és ahol az apa lakik, függetlenül attól, hogy a gyermek a válófélben lévő édesanyjával egy közeli városban él, ahonnan csak néhány száz méterre van az azonos besorolású körzeti iskola. A Kúria megállapította a gyermek ítélőképességét, és a gyermekjog mindenek előttiségéből vezette le az ítéletét. A terjedelmes összegzésből, majd az ítéleti indoklásból a három kiskorú gyermeket nevelő édesanya kérelméből a Kúria csak annyit hagyott ki, hogy az eljárások folyamatában a hatóság által bevont gyermek-igazságügyi szakértő tényként állapította meg a gyermek apai és egyben jogellenes befolyásoltságát. A szakértői vélemény megállapította, hogy az apa alaptalan állításokkal, az édesanyától való elszakítási szándékkal éveken át az édesanyjukkal szemben befolyásolta a gyermekeket, kihasználva, hogy az édesanya családfenntartóként hetente ingázott az otthona és külföldi munkahelye között. A gyermek ítélőképességére alapozott kúriai ítélet összeomlott volna, ha az tartalmazza a gyermek és az iskola bizonyított befolyásoltságát és megtévesztését az apa részéről.
A kúriai példámmal is érintett járás, Monor rendőrsége és ügyészsége sem tétlenkedett a „támogatott” apa igazolt jogsértéseinek leplezésében, hiszen a gyermekeknek az édesanyjuktól való elszakítási kísérletei folyamatában a bíróságokat, hatóságokat tudatosan megtévesztő céllal elkövetett cselekedetei alapján kötelező erővel vádat kellett volna emelnie. A nyomozás megszüntetéséhez szükséges indoklásban a Monori Rendőrkapitányság szó szerint átírta az alkalmazandó jogszabály szövegét úgy, hogy az átírt szöveg már mentességet adjon az apa számára. Az édesanya panaszát a Monori Járási Ügyészségnek is csak úgy sikerült elutasítania, hogy átvette a nyomozóhatóság önhatalmú jogalkotását, annak ellenére, hogy a panasz idézte a helyes jogszabályi előírást, büntetőjogi tényállást, amely eredeti, hatályos formájában kizárta volna az apa elleni vádemelés mellőzését.
Meg kell mondanom, hogy évtizedes, sokat látott munkám során a Monoron történtekhez hasonló jogsértéssel még nem találkoztam. Igaz itt még hátravan a nem oly egyszerű magánvád lehetősége.
Az eset Monoron – ahol a járásbíróság és az ügyészség egy épületben van, a rendőrség szemben az utca másik oldalán, és a „független” szervek munkatársai akár együtt is ebédelhetnek, kávézhatnak, stb – nem megy ritkaságszámba. A Monori Járásbíróságon eddig sem számított, hogy a helyi „védett személy” magánlaksértéssel vádolta meg volt feleségét egy olyan ingatlan kapcsán, amelyről korábban a járásbíróság egy másik tanácsa már jogerősen megállapította, hogy onnan az apa az érintett időpont előtt önszántából elköltözött, máshol alakította ki a lakhatását – miközben a magánlaksértés kizárólag az otthon védelmében állapítható meg. Talán az sem véletlen, hogy az érintett ügyekben a Monori Járásbíróság több eljárásában is megtagadta a tárgyalások folyamatos hangfelvételét, amely kiemelten fontos jogvédelem, ha a bíróság elfogultsága felmerülhet. A példaként bemutatott helyszín Monor, de a történet egyre több helyen megtörténik nap, mint nap.
Természetesen hiszek abban, hogy ma még az ítéletek, a nyomozati, ügyészségi cselekedetek többsége összeegyeztethető az igazsággal és a társadalmi elvárásokkal, ideértve az e területeken dolgozó nyomozók, ügyészek, bírók többségének magatartását is.
Ám a pudva lassan, de biztosan meghatározóvá válhat Orbán rendőrségein, az ügyészség szervezetében, és az Orbán által már minden oldalról támadott bíróságainkon is, a legalsótól a legfelső szintekig. A közbeszerzésekről döntő szervezet egészére kiterjedően a pudvásodás mára a szemünk előtt beteljesedett, és ha nem teszünk semmit, ez vár a rendőrségre, az ügyészségre és a bíróságokra is.
Természetesen sosem volt visszaélésektől mentes az igazságszolgáltatás, de életutam, szerepvállalásom alapján állíthatom, hogy 1983 és 1998 között összességében egy pozitív fejlődési irány, a peres felek semleges megítélésnek szándéka volt érzékelhető. A különböző próbálkozások ellenére az egyenlőség a felek között a valóságban sosem tudott létrejönni, ha az egyik fél az állam vagy hatóság volt, a vitató fél pedig magánszemélyként vett részt az eljárásokban, hiszen az eljárásokban a hatóságok személyes felelőssége és érintettsége sosem jelent meg sem az erkölcsi, sem az egyéni felelősségi, sem az anyagi érintettség szintjén, szemben a hatalommal vitába kerülő állampolgárral.
A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB), valamint a luxembourgi székhelyű Európai Unió Bírósága eljárási szabályai e körben azzal próbálják az egyensúlytalanságot csökkenteni, hogy ha egy állampolgár, vállalkozás és/vagy civil szerveződés az állammal, a hatalmi szervezetekkel vagy épp az Európai Unió szervezeteivel kerül jogvitába, úgy számukra a bírósági eljárás költségmentes akkor is, ha a végső döntés szerint nem a panaszosnak ad igazat a bíróság. Ezzel szemben, ha az állampolgár beadványát a bíróságok alaposnak tartják, úgy az államnak meg kell térítenie a panaszos eljárási költségeit, és legtöbbször méltányos kártérítést is kell fizetnie. Az Európai Unió joga ezt az irányt kötelező jelleggel tartalmazza, így a legtöbb fejlett demokrácia már átvette ezt a gyakorlatot, míg ez Magyarországon fel sem merül.
Az orbáni 17 év az igazságszolgáltatás minden ágában jelentős visszalépést, esetenként durva állampolgári jogfosztást hozott az igazságszolgáltatás eljárásai során – hol jogalkotással, hol különleges jogrendre hivatkozással, kinevezésekkel vagy egyszerűen informális nyomásgyakorlással.
Először az 1990-es évek privatizációs visszaélései kapcsán mutattam rá arra, hogy a politika által a nyertes pályázó személyére vonatkozó elvárások megfogalmazása a döntést megszavazó személyeknél előbb frusztrációt, majd később erkölcsi értékrendváltást okozott. A jogsértő döntésekben résztvevőknek hamar rá kellett ébredniük arra, hogy a legértékesebb közvagyonok esetében a legdurvább károkozás melletti szavazást nekik kell „legalizálniuk”, miközben azok hasznából nem részesültek. A fertő gyorsan terjeszkedett és rövid idő elteltével, azokban az esetekben, amelyekben a pályázatokat elbírálók szabadon dönthettek, ott a már megtanult mechanizmust immár a maguk hasznára alkalmazhatták – itt is beavatkozva a végső nyertes kiválasztásába. Ennek eredményeként néhány év elteltével a tisztességes privatizációs döntés már ritkaságszámba ment.
A fenti folyamat, a magyarországi közbeszerzések döntési mechanizmusa minden elemében azonosan zajlott le az elmúlt néhány évtizedben, így a közbeszerzések váltak a korrupció kiemelt központjaivá.
A Schadl–Völner-ügy e becstelen rendszernek a leképeződése, a piramis egy másik lábában. Sajátossága azonban, hogy hatása leér a piramis legaljára is, hiszen a bírósági végrehajtás érintettjei legtöbbször a legkiszolgáltatottabb réteghez tartoznak, a durván jogsértő beavatkozás az ő kifosztásukkal jár. A korrupció évtizedes „fejlődésének” folyamata nem változott, csak durvább lett. Immár a jövőbeni végrehajtók jelentkezése, pályázása során is nyíltan megfogalmazták, hogy miként kell majd a nyertes pályázóknak viselkedniük, azaz tudták, hogy a munkájuk az érintettek kifosztása, a nyereségen való osztozkodás, és nem a jog betartatása lesz.
Sajnos a mindennapi fertőzöttség ma már tetten érhető kezdve az Alkotmánybíróságtól az igazságszolgáltatás minden ágában és minden szintjén.
A legfőbb bírói szervek ítélkezési gyakorlatában, az emberi méltóságot is sértő különféle módszerek lényege, éppen azok egyszerűsége okán döbbenetes:
– Ilyen, ha a döntéshozó tanács összegzése a felülvizsgálatot kérő kérelmének eredeti tartalmát megváltoztatja, annak olyan eltérő tartalmat ad, amelyet a kérelmező sosem terjesztett elő. A megváltoztatott tartalom már lehetővé teszi, hogy a meghozott ítélet a hatályos jogból levezethető és igazságosnak tűnő legyen, míg a valós kérelem már sosem kerül elbírálásra.
– Hasonló „megoldás” az is, ha a kérelmező által bizonyított előadás perdöntő elemei kimaradnak az összegzésből, az indoklásból, mintha azok nem is léteznének. Nem számít, hogy a bizonyíték ott van az iratok között, mivel az ítélet kihirdetését követően az érintettnek nincsen további felszólalási joga, együtt kell élnie a legfelső bírói szerv által okozott sérelemmel, a tehetetlenséggel.
– Gyakori a fenti két módszer együttes alkalmazása, vagy a bizonyítottság hiányának a kimondása akkor is, ha az előadás közismert tényeken alapszik, amely esetekben a jog további bizonyítást nem követel meg.
– Minden szinten fellelhető jogsérelem, hogy az elmarasztalni kívánt személytől az eljárás megítélésében szükségtelen, ugyanakkor a fél számára lehetetlen bizonyítási teher kerül kiosztásra, amelynek nem teljesítése szolgálhat a kívánt ítélet indoklásául.
Hasonló bírói döntéseket a kilencvenes években csak kiemelt jelentőségű, az államot, a hatalomgyakorló politikát elmarasztalni nem akaró ügyekben tapasztaltam. Alsóbb szinteken ez csak kivételes esetekben fordult elő. Ugyanis a nyomozóhatóságnak, az ügyészségnek, az alsóbb szintű bíróságoknak a fenti gyakorlat alkalmazása előmeneteli kockázattal járt, ha a döntéseiket felsőbb szinten megsemmisítették.
Példaként idézhető az Alkotmánybíróság helybenhagyó döntése az Orbán-kormány háromezer milliárd forintnyi magánnyugdíj-pénztári vagyon ellenérték nélkül átadásának kikényszerítéséről. A kormány megígérte ugyan az Alkotmánybíróságnak, hogy az így eltulajdonított megtakarításokat az érintettek számára később kialakításra kerülő egyéni számlákra visszahelyezi, de ezt azután sosem tette meg. A Kúria sem tétlenkedett, amikor el kellett marasztalnia egy bírót (Kúria Bt.838/2019.), mert az Európai Unió Bírósága előzetes állásfoglalását kérte egy ügyben a magyar jog, és az Európai Unió joga közötti esetleges ellentmondás feloldásában. Az Európai Unió Bírósága később rámutatott, hogy ez a bíró elvitathatatlan lehetősége, szemben a Kúria eljárásával, amelynek megindítása is súlyosan jogsértő volt. De az Alkotmánybíróság és a Kúria támogatása nélkül nem lehetne még ma is hatályban a tanárok sztrájkjogát kiürítő elégséges szolgáltatás mikéntjének orbáni rendelete sem.
Az immár közkincsé vált eljárási módszer mára az igazságszolgáltatás minden szintjén napi gyakorlattá vált az olyan esetekben, ha valamely érintett fél melletti politikai vagy más jogsértő kapcsolat leplezése az igazságtól eltérő, a joggal összeegyeztethetetlen döntést igényel akár a nyomozóhatóság, akár az ügyészség, vagy a bíróság bármely szervezeti egysége részéről. Számomra az sem mentség, ha mindezek mögött esetenként az ügytől való szabadulás és/vagy a hatósági feladat ellátásához szükséges tudás, képzettség, felkészültség hiánya érhető tetten. Szomorú tapasztalatom, hogy mára az adott ügynek sem kell társadalmilag kiemeltnek lennie, elég, ha az érintett nyomozó, ügyész, bíró a felhalmozódó aktáitól szeretne minél egyszerűbb döntéssel szabadulni.
Szakértői irodám asztalán landolt a Kúria egyik napokban hozott döntése; az adott ügyben a Kúriához vezető úton mindvégig „támogatott fél” az orbáni rendszer egyik leginkább átpolitizált tankerületi kegyeltje volt, korábban iskolaigazgató-helyettes, előtte tanár a város iskolájában, ahová az édesanya akarata ellenére íratta be a gyermekét. A kúriai döntés szerint a gyermeknek továbbra is az apa egykori iskolájába kell járnia, mert a kiskorú gyermek eljárásbeli nyilatkozata szerint annak a településnek az iskolájába szeretne járni, amelyet az apja preferál, ahol tanított, és ahol az apa lakik, függetlenül attól, hogy a gyermek a válófélben lévő édesanyjával egy közeli városban él, ahonnan csak néhány száz méterre van az azonos besorolású körzeti iskola. A Kúria megállapította a gyermek ítélőképességét, és a gyermekjog mindenek előttiségéből vezette le az ítéletét. A terjedelmes összegzésből, majd az ítéleti indoklásból a három kiskorú gyermeket nevelő édesanya kérelméből a Kúria csak annyit hagyott ki, hogy az eljárások folyamatában a hatóság által bevont gyermek-igazságügyi szakértő tényként állapította meg a gyermek apai és egyben jogellenes befolyásoltságát. A szakértői vélemény megállapította, hogy az apa alaptalan állításokkal, az édesanyától való elszakítási szándékkal éveken át az édesanyjukkal szemben befolyásolta a gyermekeket, kihasználva, hogy az édesanya családfenntartóként hetente ingázott az otthona és külföldi munkahelye között. A gyermek ítélőképességére alapozott kúriai ítélet összeomlott volna, ha az tartalmazza a gyermek és az iskola bizonyított befolyásoltságát és megtévesztését az apa részéről.
A kúriai példámmal is érintett járás, Monor rendőrsége és ügyészsége sem tétlenkedett a „támogatott” apa igazolt jogsértéseinek leplezésében, hiszen a gyermekeknek az édesanyjuktól való elszakítási kísérletei folyamatában a bíróságokat, hatóságokat tudatosan megtévesztő céllal elkövetett cselekedetei alapján kötelező erővel vádat kellett volna emelnie. A nyomozás megszüntetéséhez szükséges indoklásban a Monori Rendőrkapitányság szó szerint átírta az alkalmazandó jogszabály szövegét úgy, hogy az átírt szöveg már mentességet adjon az apa számára. Az édesanya panaszát a Monori Járási Ügyészségnek is csak úgy sikerült elutasítania, hogy átvette a nyomozóhatóság önhatalmú jogalkotását, annak ellenére, hogy a panasz idézte a helyes jogszabályi előírást, büntetőjogi tényállást, amely eredeti, hatályos formájában kizárta volna az apa elleni vádemelés mellőzését.
Meg kell mondanom, hogy évtizedes, sokat látott munkám során a Monoron történtekhez hasonló jogsértéssel még nem találkoztam. Igaz itt még hátravan a nem oly egyszerű magánvád lehetősége.
Az eset Monoron – ahol a járásbíróság és az ügyészség egy épületben van, a rendőrség szemben az utca másik oldalán, és a „független” szervek munkatársai akár együtt is ebédelhetnek, kávézhatnak, stb – nem megy ritkaságszámba. A Monori Járásbíróságon eddig sem számított, hogy a helyi „védett személy” magánlaksértéssel vádolta meg volt feleségét egy olyan ingatlan kapcsán, amelyről korábban a járásbíróság egy másik tanácsa már jogerősen megállapította, hogy onnan az apa az érintett időpont előtt önszántából elköltözött, máshol alakította ki a lakhatását – miközben a magánlaksértés kizárólag az otthon védelmében állapítható meg. Talán az sem véletlen, hogy az érintett ügyekben a Monori Járásbíróság több eljárásában is megtagadta a tárgyalások folyamatos hangfelvételét, amely kiemelten fontos jogvédelem, ha a bíróság elfogultsága felmerülhet. A példaként bemutatott helyszín Monor, de a történet egyre több helyen megtörténik nap, mint nap.
Természetesen hiszek abban, hogy ma még az ítéletek, a nyomozati, ügyészségi cselekedetek többsége összeegyeztethető az igazsággal és a társadalmi elvárásokkal, ideértve az e területeken dolgozó nyomozók, ügyészek, bírók többségének magatartását is.
Ám a pudva lassan, de biztosan meghatározóvá válhat Orbán rendőrségein, az ügyészség szervezetében, és az Orbán által már minden oldalról támadott bíróságainkon is, a legalsótól a legfelső szintekig. A közbeszerzésekről döntő szervezet egészére kiterjedően a pudvásodás mára a szemünk előtt beteljesedett, és ha nem teszünk semmit, ez vár a rendőrségre, az ügyészségre és a bíróságokra is.
