Az árnyékos oldalon - Vados Annával

Izgalmas dolog „az együttes alkotási folyamat, ami az olvasást és a pszichológusi konzultációkat is jellemzi”, mondja Vados Anna, aki mindkettőben otthonosan mozog, hiszen gyakorló pszichológus, és költőként is kimagaslót nyújt – példa erre nemrég megjelent, Nincs véna című debütkötete, melynek apropójaként beszélgettünk.

Érdekes kettősség figyelhető meg a kötetet olvasva: a versekben beszélők történeteket akarnak elmesélni – droghasználat, börtönbüntetés, szanatóriumi felépülés-gyógyulás tapasztalatait megosztani –, ám éppen ezek elbeszélhetetlensége mutatkozik meg leginkább. Miért elmondhatatlanok ezek a történetek?

A közös pont, azt hiszem, a szégyen. A pszichiátriai betegségről, a börtönről, a függőségről való beszéd mind tabunak számít, amikről nem csevegünk egymással a mindennapokban. Nehezen is beszél róla az érintett érzelmi okokból, és a nyelvi készletünk is szűkös ehhez az említettek miatt. Ugyanakkor visszatartó szempont az újratraumatizálódás lehetősége is, hiszen sok esetben, mikor valaki például a függőségét vagy a börtönviseltségét hozza szóba, a reakció nem más, mint hogy ő maga tehet róla, mert gyenge volt, mert valami súlyos bűnt követett el stb. A történetek azért is válhatnak el nem mondhatóvá, mert sokszor a környezetben nincs fogadókészség, hogy meghallgassa őket. Ezek mind árnyékban lévő témák, mert a kultúránkban az emberek jobbára pozitív képet kívánnak sugározni önmagukról, és a teljesítményt állítják előtérbe. A trauma és kibeszélhetetlensége könnyen elszigeteli az érintetteket. Dr. Máté Gábor A trauma bölcsessége című filmjében fogalmazódik meg, ahhoz, hogy megváltoztassuk a társadalom gondolkodását a traumáról, talán nem azt kellene kérdeznünk a másiktól: „Mi a baj veled?”, hanem azt: „Mi történt veled?” Mert a bűncselekmények, a betegségek, a függőségek mögött nagyon sokszor egy feldolgozatlan trauma áll – olyan történet, amit nem lehetett az élettörténetünkbe integrálni.

A versnyelvbeli töredezettség ennek lenne a leképeződése?

Mindenképp ott volt bennem az a szándék, hogy olyan narratívát hozzak létre, amit nem találtam meg, amikor beleástam magam a különféle felépüléstörténetekbe. Függőség esetében ezek általában a szerhasználat kezdetét, majd a mélypontot és fel- vagy lefelé vezető utat mesélik el, végül a szembesülést azzal, hogy a felépülőnek meg kell fogalmazni, ki is ő valójában. Újra kell önmagát teremtenie. Engem meg éppen az érdekelt, hogy azok az emberek, akik érintettek a függőségben, hogyan léteznek a kapcsolataikban, hogyan hat rájuk, a viszonyaikra a függőség és a felépülés.

Mostanság nagyon felkapott az úgynevezett „traumairodalom”. Költőként és gyakorló pszichológusként miként értékeli ezt?

Hiánypótlónak tartom ezeket a könyveket, hiszen a beszédigény hívja őket életre – ami kész megtörni a kulturális tabukat. Szükség van rájuk, és nagyon jók a narratív mintaadásra: hogyan kell beszélni például a bántalmazásról, ami szintén rengeteg embert érint. Ugyanakkor a pszichológiai összefüggéseken alapuló magyarázóelvek egy ponton elválnak az irodalomtól. Ami a terápiás térben működik, az irodalomban nem biztos, hogy működni fog. Ha leírom a felismerésem, hogy történt valami gyerekkoromban, ami később meghatározóan hatott a felnőttkori viselkedésemre, az még nem lesz irodalmi erővel bíró szöveg. Ezek személyes igazságok, de ha irodalmat szeretnénk írni, akkor tovább kell menni. Én a kötetemet egyértelműen irodalmi alkotásként pozicionálom.

Ezt csak megerősíteni tudom. Azt viszont kérdezem: milyen szerepet játszik a görög mitológia a kötetben? Philoktétész, Prométheusz és Orfeusz felbukkanása ugyanis – így együtt – markáns a kötetben.

Konkrét szándék a görög mitológia becsatornázására nem volt, ez csak utólagosan tűnt fel számomra. Az egyetemi éveim alatt olvastam Hoyer Mária Sóvárgás és szenvedés című tanulmánykötetét, amiben a szerző az intravénás szerhasználók élettörténetét metaforákon keresztül összejátssza a görög mítoszok alakjaival. Ez akkor mélyen hatott rám, és talán ennek inspirációjára kerültek a kötetembe az utalások. Másfelől a mítoszok is olykor homályos, kihagyásokra épülő történetvezetéssel élnek, épp, mint a verseim, ahol nem az a fontos, mi történik, hanem hogy mi mozgatja a szereplőket.

De Sade márki könyvének, A bűn virágzásának a beemelése viszont biztos, hogy nagyon is tudatosan történt.

A Juliette, aminek az alcíme A bűn virágzása, konkrét könyvtárgyként jelenik meg a kötetben. A címet azért hoztam be, mert megfogott ez a kép, és a szereplőket is eléggé foglalkoztatják azok a kérdések, hogy mi a bűn, mi a jó, hol vannak a határok. Sade figurája zavarba ejtően hatott a saját idejében, és azóta is: ő az, aki mindazt képviseli, amit a pozitív homlokzatunk kialakítása miatt elutasítunk, mégis fennmaradt, olvassák a szövegeit. Az árnyékos oldal legmélyebb részén helyezkedik el.

Pszichológusként ajánlott már verset olvasásra a konzultáción?

Amikor iskolapszichológusként dolgoztam, az irodám ajtajára Gwendolyn Brooks Annak a fiatalnak, aki meg akar halni című versét függesztettem ki. Azért, hogy helyettesítsen, amikor nem vagyok a szobámban – nagyon összhangban van azzal, ahogy én jelen szeretnék lenni egy krízisintervenció során. „Nem kell ma meghalnod. / Maradj itt – a szomorúság vagy a kín vagy a bántás ellenére. / Maradj itt: Nézd meg, mi fog történni holnap. / A síron nem nő olyan fű, amit használhatnál. Emlékezz, a zöld a színed. Tavasz vagy.” (Részlet a versből; Nagy Rita fordítása – a szerk.)

Szakdolgozatában annak idején az írók lelki egészségével foglalkozott. A kötetét recenzáló kritikusokat nevezhetjük szupervizoroknak? Ha igen, milyennek látták az ön mentális állapotát?

Az eddig megjelent kritikák pozitívak és meleg hangúak voltak – de a kötetemet egyáltalán nem tekintem a mentális állapotom tükröződésének. Ahogy szupervizornak is inkább a szerkesztőket tartom. A szerkesztői visszajelzésekben és a szupervizori konzultációban ott látom a párhuzamot, hogy mindkettő során előjönnek az ember vakfoltjai, hogy mi az, amire nem lát rá, vagy amit nem volt képes tudatosan megfogalmazni. A kritikusi és olvasói reakciók alapján pedig nagyon jó megélni, hogy most már nem egyedül gondolkodom a könyvről, új szempontok jelennek meg. Mindig izgalmas, amikor olyan dolgokat mondanak az írásomról, ami nekem nem jutott eszembe.

+1 KÉRDÉS
Közös esten lép fel a Grand Bleu nevű akusztikus trióval, Véna a tengerig címmel. Mi a kooperáció alapja?

A lényeg itt is a közös alkotás, ahogy a verseim és a zenéjük, melyeknek más a hangulata, kölcsönhatásba lépnek egymással, a verseim sötét világát nagyon jól ellensúlyozza a gitár és az ének, utat nyitva a játékosságnak, a könnyedségnek. Szerzőként alapvetően építek az olvasóra, aki a szöveget értelmezve megalkotja saját maga számára a jelentést. És bizonyos értelemben a pszichológusi munka is közös alkotás, ahol a terapeuta és a páciens együtt vesznek részt egy jelentésadási folyamatban. Ez az együttes alkotási folyamat, ami az olvasást és a pszichológusi konzultációkat is jellemzi, a legjobb dolog a világon!