- Szegő Márton: Útban

Lábaim keresztben, köztük az átázott szoknyámba rejtve az ujjaim tördelem. Az érzést szeretem, a hangját nem. Csak a villamoson csinálom, mert a nyikorgása elfojt más hangokat, a fejemben is alig hallom magam. Mintha kiürülnék, akár az utolsó járatok, mint ez is, amelyen most ülök. Ilyenkor nem figyelek másokat, csak az utcafényekkel színezett remegő tükörképem bámulom az összekarcolt ablakban. Napközben mindig tömve vannak a járatok, olyankor látni akarom, hogy rám néz-e valaki, várja-e valaki, hogy ránézzek.
Megváltoztam. Már nem maradok állva a megállóban, amikor befut a villamos, nem nézem végig a fel- és leszállók cserélődését meg a zötyögő indulást. Már nem hagynak ott. Fél éve még feszengtem, hogy azt a benyomást keltem másokban, várok valakire, aki sosem érkezik meg. Az első csókunk előtt is ez volt. A randink végén mondtam, hogy indulnom kell, te meg elkísértél egy megállóhoz. Az akárhányadik villamos után megkérdezted, melyikkel megyek. Nem válaszoltam, és te sem mondtál semmit. Meg akarsz csókolni, de nem mersz, gondoltam, és megcsókoltalak, majd azt mondtam, félek tőled, erre elmentél, én meg felszálltam egy villamosra. Azóta együtt vagyunk, azóta egyedül közlekedek.
Lassulunk, megállunk. Az ajtó nekivágódik a széktámlám mögötti korlátnak. Az arcomat simának és homályosnak látom az ablakban, a szemeim feketék, mint két fénytelen alagút, és ha erősen koncentrálok, átlátok rajtuk, ki a nedves utcára, amelynek egyre inkább érzem a hidegét a tarkómon. Berreg a villamos, az ajtók mindjárt záródnak, és arra gondolok, nem szállok le, itt maradok a melegben, közben hallom, hogy valaki feltrappol mögöttem a vaslépcsőn. Az eső utáni hideg levegő frissességébe borszag vegyül, amely enyhül, ahogy a fickó elhalad mellettem, de mikor leül srégen velem szemben, még érzem a szagát.
Egy megálló, és találkozunk. Az utolsó előttinél kell leszállnom, ott laksz. Újabban kijössz elém. Nem kértelek rá, mégis bűntudatom van. Azt hiszed, ismersz engem, hogy magadtól is tudod, mire van szükségem. Nem tehetek róla, hogy a kotontól lekonyul neked. Én lehetnék az első nő az életedben, és én vagyok az, akivel nem tudod elveszteni a szüzességed. Zavar, hogy nekem nem te vagy az első, látom rajtad. A koton csak kifogás.
A fickó egyre lejjebb csúszik a székén, ahogy rángatózunk a síneken. Világos ballonkabátja mocskos, inkább bőrszínű már, az apró sárfoltok rajta anyajegyekre vagy szeplőkre emlékeztetnek. Az álla a mellét nyomja, vörös feje imbolyog a kanyarokban, a nyaka mintha gumiból lenne. A téli sapkája felcsúszva, olyan az alakja, mint egy ondótasaknak. Annyira szemérmetlen, hogy akár meztelenül is utazhatna. Részeg, szinte itt sincs, szinte egyedül vagyok.
Ha leszálltam, megmondom neked, nem kell a gumi. Csak azért mondtam, hogy félek, teherbe ejtesz, hogy imponáljak neked, hogy érezd, képes vagy rá. Kétszer akkora vagy, mint én, mégis a tied a legkisebb, amivel eddig találkoztam. Miattam áll fel, nem énértem, és ha nem énértem, akkor temiattad konyul le, nem miattam. Ha téged nem zavarna, engem sem. Beletörődtem, hogy szex után sose fogok nem merni nem egyszerre lélegezni veled, de ma éjjel nem konyulhatsz le, nem foghatod a gumira, nem okolhatsz engem, keménynek kell lenned, a vége előtt kihúznod, rámarkolnod, és a mellemre, vagy ahova sikerül, elélvezned, ha nem is teérted, legalább énmiattam.
Ezt már szeretem, hallom srégen szemből két ritmustalan csuklás között. A fickó egyik kezét a kabátja alá csúsztatja, majd némi motozás után fogást talál, és egyre gyorsabb, határozottabb rángató mozdulatokat végez. Mielőtt az ökle a kabátja belső részébe ütközne, hallom a bőre csattogását. Ezt már szereti, suttogom srégen szemből két ritmustalan szívverés között.
Lassulunk, megállunk. A lábaim keresztben, köztük az átázott szoknyámba rejtve az ujjaim tördelem, nedvességet érzek, egyetlen hang ismétlődik a fejemben, berreg a villamos, az ajtók mindjárt záródnak, és arra gondolok, nem szálltam le, itt maradtam a melegben a férfival, közben valaki a nevem kiáltja a megállóból.