Nemrégen jelent meg magyar nyelven Reynald Secher francia történész könyve A vendée-i mészárlás címmel. Mindig úgy gondoltam, hogy a magyar baloldalnak feladata van azzal, hogy reflektáljon a Vendée-kérdésre: éppen azért, mert mind a királypárti mozgalmak tradíciója (a két háború közötti, amúgy toleráns, sok tekintetben politikailag liberális, elveiben filoszemita és szociálisan érzékeny legitimizmust leszámítva), mind a központi akarattal végrehajtott mészárlás (amely a francia 1793-hoz hasonlóan rövid idő alatt egy területen mindenki és minden elpusztítását célozza) példa nélküli a magyar történelemben. Bármennyit kesergünk is a magyar történelem megosztottsága és véres jellege miatt.
Egy analógia segíthet megérteni, miért is lehet érzelmileg oly megosztó a Vendée-kérdés Franciaországban. Amikor a magyar honvédsereg 1848-49-ben elindult az érchegységi román felkelők elleni harcra, a költőibb lelkű tisztek az Erdélyi-érchegységet azonosították Vendée-val, és Avram Iancu, Axente-Sever meg Petru Dobra népfelkelőire fantáziálták rá az ellenforradalom erőit. Szerencsére a magyar kormányzat és honvédsereg nem szennyezte be magát olyan bűnökkel, amelyeket 1793 köztársaságpárti hadereje elkövetett (és amelyeket az erdélyi román és délvidéki szerb népfelkelők, az utóbbiak segítségére érkezett szerbiai szerviánusok sokszor megtettek, nem beszélve az 1849 őszétől kezdődő megtorlásról). Ritka a történelemben az olyan, önvédelmi háborút vívó kormányzat, mint az 1848-49-es magyar liberális, amely az utolsó percig ragaszkodik a törvényességhez, és nem enged a szirénhangoknak, hanem végig a civil világ normáit tekinti mércének.
Talán azért is alakult így, mert (eltekintve attól, hogy a francia köztársaságpárti forradalmárok többsége - ellentétben a közhiedelemmel - nem volt liberális, valójában az alkotmányos monarchisták voltak liberálisok) a magyar forradalom és a francia forradalom egészen más előzményekkel rendelkezett, és 1849 és 1793 kormányzata teljesen más célokat tűzött maga elé. Az első az udvar ellentámadásával szemben valódi önvédelmi háborút vívott, amelyet rákényszerítettek. 1793-ban fordítva történt: Párizs igyekezett rákényszeríteni akaratát a peremvidékek népére.
A vendée-i, breton vagy normandiai parasztlegény nem értette, miért kellene meghalnia a soha nem látott poroszok vagy osztrákok szuronyától, a gyűlölt, mindenbe beleszóló Párizsért. Illúzió, hogy minden francia lakos egyformán érzett. Még Párizsban sem volt ez igaz, de például Nyugat-Franciaországban egyáltalán nem. Itt éltek olyanok, akik breton vagy okcitán identitással rendelkeztek, és nem franciával. Sőt, a falvakban elsősorban az adott település vagy régió lakosainak tekintették magukat, és másodsorban fogalmaztak meg (ha egyáltalán megfogalmaztak) bármilyen egyéb, horizontálisan átfogóbb identitást.
Valójában egyetlen intézmény mögött álltak paraszti tömegek: a katolikus egyház mögött. Ezért is volt veszélyes, öngyilkos lépés a papság világi alkotmányának erőltetése, az egyházellenesség, túlmenően a hívek érzéseinek durva megsértésén. Jól kimutatható a térképeken, hogy minél nagyobb volt egy régióban az alkotmányra való esküt megtagadó katolikus papok aránya, annál hevesebben lángolt föl az elégedetlenség a Konventtel szemben.
Mindezek a jelenségek elgondolkodtatták azokat a művelt embereket, akik addig azonosultak a forradalom első szakaszával (az alkotmányos monarchiával). Képzeljünk el egy breton (vagy korzikai, baszk stb.) kisnemest, ügyvédet 1793 tavaszán, amikor még girondista kormány regnál (sok tekintetben már a girondisták is terrorral kormányoztak, bár kisebb mértékben, mint a jakobinusok)! Joggal tehette föl a kérdést, még ha azonosult is a köztársasággal és a nagy francia hazával: ha komolyan veszik a népfelség elvét mint általános akaratot - ahogyan Rousseau megfogalmazta -, akkor miért kell vágóhídra vinni a breton (korzikai, baszk stb.) fiúkat? Miért veszik el az egyház és az emigránsok javait? (Bár utóbbi még valahol érthető.) Miért idegenítik el a híveket antiklerikális rendelkezésekkel? Kinek árt az, ha valaki anyanyelvén imádkozik? Talán az ermenonville-i remete azért írta meg a Társadalmi szerződést, hogy párizsi jogászok, mészárosok, vargák meg sörfőzők ezzel a könyvvel dúcolják alá a szánalmas kis politikai karrierjüket? Ha a népfelség igaz, akkor a népnek joga van ellenállni a veszélyes, káros és ostoba törvényeknek.
1793. március 12-én robbant az elégedetlenség. Ezen a napon Saint-Florent-le-Vieil főterén, a községháza előtt fehér kokárdás parasztok és asszonyaik gyülekeztek, akiknek nem tetszett, hogy Párizs elviszi harcolni a fiaikat, miközben a tehetős polgárokat, mint a községtanács tagjai vagy a nemzetőrök, fölmentik. Kitapintható volt tehát a társadalmi ellentét, nagyon egyszerűen a szegény-gazdag törésvonal. Az egyházüldözéssel, papok bebörtönzésével, állatok elrekvirálásával már agyonsanyargatott parasztok nekiestek a sorozó bizottságnak, és agyba-főbe verték őket. Majd küldöttséget menesztettek a helyi földesúrhoz, Bonchamps márkihoz, aki La Fayette oldalán harcolt az amerikai függetlenségi háborúban. Bonchamps nem szívesen vállalta el a vezérséget, mert katonaemberként látta a nehézségeket. Végül igent mondott, ahogyan sok más földbirtokos, La Rochejaqueleintől Charette-ig. Pillanatok alatt megszerveződött a „katolikus és királyhű hadsereg”.
Fölösleges lenne leírni a vendée-i felkelés (vendée-i háború, ahogyan másként hívják) krónikáját, bárki tájékozódhat erről a történelemkönyvekből. A lényeg, hogy számos szép győzelem után a gyöngébb és becsületesebb fél – ez esetben a királypárti - vereséget szenvedett, és brutális terror volt a válasz a Konvent részéről, ami nemzedékekre meggyűlöltette a franciák millióival nemhogy a jakobinus diktatúrát, hanem a köztársasági eszmét is.
Mit üzenhet a francia 1793 egy közép-kelet-európai országnak? Sokat. Ugyanis jól látható, hogy az általunk példaértékűnek tartott Nyugat sem mentes a közéletbe beszivárgó történelmi-emlékezetpolitikai vitáktól. Ha ezt tudatosítjuk, kevésbé kell ostoroznunk magunkat amiatt, hogy nálunk az 1867-es kiegyezés óta nincs olyan történelmi kérdés, amelyben a szembenálló felek nyugvópontra jut(hat)nának. Talán a Bach-korszak az utolsó, amiben minden magyar egyet tud érteni. A dualizmus már megosztóbb.
Számomra mindig furcsa, amikor liberális, sőt baloldali gondolkodók nagyra tartják a Ferenc József-i kort, mintha akkor minden szép és jó lett volna. Noha kétségtelen, hogy a katonásan „kocka” mentalitású, és egyik oldalán Haynau-val, másik oldalán Miklós cárral csendet teremtő Ferenc József az idő előrehaladtával egyre közelebb került ahhoz, hogy megbékéljen a liberalizmussal. De az igazi emlékezetpolitikai konfliktusok mindig 1918-19 és a Horthy-korszak kérdésében szabadulnak el. És ilyen viták mindenhol zajlanak.
Visszatérve Franciaországhoz: a magyar baloldalon sokszor érzékelhető egy naiv fölfogása a francia forradalomnak, amely 1848-tól végighúzódik a magyar emlékezeten. Talán csak az utolsó évtizedek jelentenek kivételt, egy a forradalommal szemben szkeptikus viszonyulást (köszönhetően a Bibó István nézetein fölnövekedett, rendszerváltást előkészítő nemzedéknek).
Az általános felfogás szerint a forradalom egyenes örököse a fölvilágosodásnak: az előbbi egy az egyben megvalósította az utóbbi céljait, meglehet, erőszakos kilengésekkel. Petőfi Sándor a Lamartine-féle forradalomtörténetet „az emberiség új Evangéliumának” nevezte. Még az 1918-as őszirózsás forradalom Bíró Lajos-féle plakátján is egy forradalmi szimbólum látható: vörös frígiai sapkát viselő izmos alak taszítja le a trónt, IV. Károly királyostul.
Petőfi alighanem elcsodálkozott volna, ha azt mondják neki, hogy a Petőfi-lelkű embereknek a királypártiak között volt a helye 1793 Franciaországában, semmiképpen nem a jakobinusok táborában. Ironikus módon 1793-ban a fehér lobogó jelentette a szabadságot és a népi önrendelkezést, szemben a forradalomra hivatkozó zsarnokság vörös színével. Az Atlanti-óceán partján fekvő Vendée-ban, a szomszédos Bretagne-ban, Anjou-ban, a Pireneusok francia előterében, Normandiában, valamint Lyonban és Toulonban bizonyosan. Ezekben az országrészekben, talán a nagyobb városok kivételével, a jakobinusok lejáratták az egész köztársasági eszmét, és kompromittálták a republikanizmust három-négy nemzedéknyi időre.
A történelmi viták nem fölöslegesek. Ha ad magára a történettudomány, összehasonlító vizsgálatot végez a forradalmak között is. És ha a politika ad magára, nem osztogatja a reakciós meg jakobinus jelzőket, sem a hazafias és hazaáruló jelzőket, hanem szépen rábízza az emlékezést a helyi közösségekre.