Petőfi Sándor, avagy egy különleges állatfaj a költők zoológiájában

Miért mennek ma is tömegek Petőfi-kiállításra? Hogy lehet izgalmassá tenni a fiataloknak Petőfi Sándort a tanórán? Ki van valójában a versek mögött? – Ilyen és ehhez hasonló kérdések vetődtek fel a Közép-európai Egyetem (CEU) Határtalan Tudás előadás-sorozatának szerdai estjén. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgató-helyettesét, Kalla Zsuzsa irodalmi muzeológust, Margócsy István irodalomtörténészt, valamint a Magyartanárok Egyesülete választmányi tagját, Schiller Mariann magyar–angol szakos tanárt az est házigazdája, Halmos Máté, a Socrates Program szervezője kérdezte.

A meghívott vendégek elsőként negyedórás előadásokat tartottak, melyek egy egyetemi gyorstalpalónak is beillettek volna. Az első előadó, Margócsy István kiemelte: a Petőfi-értelmezés hagyománya is hozzájárult ahhoz, hogy a költeményekben mindig magát a szerzőt keressük, a „petőfiséget”. – Petőfi Sándor életrajzát általában jobban ismerik, mint verseinek interpretációját – fogalmazott az irodalomtörténész. – Holott, ha pusztán a szövegeit nézzük, hamar rájöhetünk, hogy több témában is ellentmondásosan nyilatkozik. Ha megnézzük, miket mondott önmagáról Petőfi a verseiben, hamar rájöhetünk, hogy egységes képet nem lehet kikövetkeztetni. – Margócsy István több versbeli állítást ütköztetett. Például a költő egyszer azt írja: „én a természet vadvirága vagyok”, másszor pedig úgy ír önmagáról: „egy ember szól, de milliók nevében”. A népszónok és az apostol szerepe összeegyeztethetetlen. Ugyanígy szembeállítható a „Reszket a bokor, mert/ Madárka szállott rá. / Reszket a lelkem, mert / Eszembe jutottál” szentimentális vallomása azzal a másik, ugyancsak Szendrey Júliához szóló szerelmes verssel, melyben felbőszült lováról csaknem leeső lovagként jelenik meg a lírai én: „Csak úgy vagyok, mint e szerencsétlen lovag, / Kit szilaj paripa hurcol maga után”. Petőfi Sándor legjelentősebb jelenkori kutatója állítja: a költő által használt képek szinte teljesen általánosak a XIX. század lírájában, ám Petőfi egészen forradalmian alkalmazta azokat. – Nem az az érdekes, hogy mi van benne, hanem hogy hogyan – jelentette ki az irodalomtörténész.

A PIM főigazgató-helyettese a Petőfi-bicentenáriumhoz kötődő projektjeikről, valamint a múzeumok tudományközvetítő presztízsének ingadozásáról beszélt. – Nem csoda, hogy a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa egy hosszú vitasorozat után új múzeumdefiníciót fogadott el – emelte ki Kalla Zsuzsa. – Az új meghatározás a közönséggel való kapcsolattartásra vonatkozóan úgy fogalmaz: „a múzeum egy olyan intézmény, ami etikusan, szakszerűen, és a közösségek részvételével működik és kommunikál, változatos tapasztalatot nyújtva az oktatás, a szórakozás, a reflektív gondolkodás és a tudásmegosztás terén”. Ez egy igen kemény kihívás – jegyezte meg. Ehhez hozta példaként a már száz állomással büszkélkedő Petőfi 200 busz országjárását, amellyel a kistelepülésekre, akár zsákfalvakba is el tudják juttatni a költővel foglalkozó minitárlatot. – Ezzel az eszközzel talán szélesíteni tudjuk a múzeumba járók rétegét – adott hangot reményeinek. Szóba került a PIM új, állandó kiállítása is, a Költő lenni vagy nem lenni. A figyelemre és elismerésre méltó kiállítás az idézett Petőfi-szövegeken keresztül megjeleníti a Margócsy István által említett jellembeli sokféleséget is.

Schiller Mariann végezetül Petőfi Sándor irodalomoktatásbeli szerepét vázolta föl, hangsúlyozva, hogy irodalomoktatás nélkül nincsenek olvasók. – Talán jobban meg lehetne válogatni, hogy mi alapján és mit tanítunk a diákoknak. Az a kérdés is fölmerül: az-e a Petőfi-kánon, amit készen kapunk a tudománytól, vagy pedig abból lesz-e kánon, amit mi tanítunk? – vetette föl magyar–angol szakos tanár. Petőfi művei örök és kedvelt darabjai az irodalomoktatásnak, ám a diákok gyakran már nem értik a nyelvezetét. Ha csak a János vitéz első öt versszakának a mai nyelvhasználó számára nem ismert szavait kellene értelmezni, elmenne vele több tanóra. A hatalmas Petőfi-kultusszal kapcsolatban a pedagógus állítja: fantommal harcolunk. – Ez a kultusz már nincs, illetve a mostani fiatalok fejében nem létezik. – A magyartanár és kollégái is azt tapasztalják: a mai diákok számára Petőfi inkább egy celeb. Inkább celeb, pedig valódi sztár lehetne. – A celeb az, aki érdemtelenül híres, a sztár pedig az, aki letett valamit az asztalra – magyarázta Schiller Mariann. Az előadás egy pontján előkerült a Nemzeti alaptanterv (NAT) is. A pedagógus szerint több ajánlott mű nem feltétlenül esztétikai szempontok szerint került a listára, emellett pont azok a könnyedebb, humorosabb költemények hiányoznak, amelyekkel igazán meg lehetne szerettetni a költőt.

A közös beszélgetésen Halmos Máté felvetette: bár a fiatalok körében már nincs meg az az évtizedeken át uralkodó Petőfi-kultusz, melyben több generáció felnőtt, de vidéken azért még fellelhető. Kalla Zsuzsa ezt megerősítette. – Mi is azt tapasztaljuk, hogy a kétszázadik évforduló visszahúzódott vidékre. – Schiller Mariann pedig arról számolt be, egy vidéki kollégája arra panaszkodott, hogy ezek a Petőfi-ünneplések nagyon üressé válnak, pedig a költőről minden elmondható, csak az nem, hogy üres volna. Margócsy István felidézte: mikor egy interjúban azt állította, hogy Petőfi nem a legjobb, nem a legfontosabb magyar költő, a kijelentésére egy dörgedelmes levelet kapott valakitől, aki több érvvel is bizonyítani akarta, hogy nincs ebben igaza. – Bár akkora istenítő kultusz, mint ami a XIX. század végét jellemezte, soha nem fogja övezni Petőfit, de még él a rajongva tisztelés – fogalmazott az irodalomtörténész, majd hozzátette: – Sokan érzik úgy, hogy Petőfiről másként kell beszélni, mert ő egy különleges „állatfaj” a költők zoológiájában.