Vannak olyan szokások, amelyek mind a mai napig fennmaradtak?
Igen, jó néhány. A művészbejárónál például van egy Molière-mellszobor. A színészek, akárhányszor csak elmennek előtte, mindig megsimítják, mert állítólag szerencsét hoz nekik.
A Comédie Française 1680 óta létezik, jóllehet Molière nem is volt az alapítója.
Így van. És bár mindenhol úgy ismerik az intézményt, mint „Molière háza”, ő már 1673-ban, azaz hét évvel a Comédie Française megalapítása előtt meghalt. Nem is biztos, hogy tetszett volna neki ez a vállalkozás, mert ennél sokkal erősebb volt benne a függetlenség szelleme. Ha úgy vesszük, Molière halála alkalmat adott XIV. Lajosnak, a Napkirálynak arra, hogy ismét saját kezébe vegye a színházi területet, összevonva három társulatot, melyek közül egyik volt csak Molière-é.
Ezek addigra rivális társulatok voltak?
Igen, bár a háborúk valójában irodalmi és művészeti szinten zajlottak, például, hogy kinek milyen szerzőket sikerül megnyernie. De különböztek a színészi játék tekintetében is, hiszen az Hôtel de Bourgogne társulata inkább a tragédiára, míg Molière-é a komédiára specializálódott.
Azt is írja a Comédie Française történetéről írott könyvében, hogy Marie-Antoinette-nek egészen különleges kapcsolata volt a társulattal.
Igen, nagyon szerette a színházi előadásokat, sőt ő maga is játszott komédiákban. Színházat rendezett be a versailles-i Petit-Trianon-palotában, ahol gyakorta látta vendégül a társulatot. Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy a Comédie Française királyi intézmény volt a forradalom előtt, így tehát minden uralkodó érdeklődött iránta.
Mi maradt Molière korából 1680-ra?
A repertoárja, azaz a szövegek és azok a színészek, akik vele játszottak. Ezek közül a két legfontosabb volt: Armande Béjart, a felesége és a leghűségesebb munkatársa, La Grange, aki a fiatal hősszerelmeseket adta, miközben a könyvelést meg az archívumot is vezette.
A La Grange-nyilvántartás híres kordokumentum. Meddig írta?
1692-ben, valamivel a halála előtt hagyta abba. Ma úgy gondoljuk, hogy ez nem egy napi szinten vezetett napló volt, hanem egy számára fontos információgyűjtemény, melyeket mindig utólag gyűjtött ki a társulat akkori archívumából. Ezt abból látjuk, hogy néhány eseményt illetően téved. Feltehetőleg abból a célból készült, hogy aztán erre alapozva írhassa meg Molière társulatának a történetét. Ami aztán nem készült el…
Van egy számomra furcsa tétel: a tűznyilvántartás. Ezt miért vezették?
A tűz az a juttatás volt, amit azért kaptak a színészek, hogy fűthessék és világítsák az öltözőjüket, amikor felléptek. Ez az összeg aztán idővel a színészek fizetésének részévé lett. Ha úgy vesszük, akkor a színészek még ma is kapják a „tűzpénzt”, mivel az alapfizetésük elenyésző, és ehhez adódik hozzá minden lejátszott előadás után egy bizonyos összeg. Ez a rendszer tehát azokat jutalmazza, akik a legtöbbet játszanak.
Viszont kezdetben részvényeik is voltak a színészeknek, igaz?
Igen, mivel alapvetően cégként működtek. Közjegyző előtt aláírt és hitelesített okirattal léptek be a társaságba, és egy egész, egy fél vagy egy negyedrészt kaptak. Ez a javadalmazási rendszer mindenekelőtt az érdemeken alapult. Az igazán jó színészek teljes részesedésre voltak jogosultak, a kevésbé jó színészek pedig negyedrészre. Minden előadás végén megszámolták, hogy mennyit költöttek. Egyrésznyi összeget betettek tartalékba, és egy fél részt a király számára tartottak fenn, majd az ezutáni nyereséget azonnal felosztották a színészek között a részvényhányadnak megfelelően – akár játszottak aznap este, akár nem. A tüzet viszont csak azokon a napokon kapták meg, amikor színpadra léptek.
Mindazonáltal a döntésekben is részt vettek.
Igen. A heti közgyűléseken határoztak a műsortervről és minden, a színházzal kapcsolatos kérdésről. A színészek kötelesek voltak ezeken részt venni, amiért részvételi díjat kaptak. Igazi kollektívaként működtek.
Ez még ma is érvényes?
Nem pontosan, jóval bonyolultabb ma a működés. Hiszen a Comédie Française-nek már nem 25 színésze, hanem több mint 60 van, és összesen 450 alkalmazottja. Viszont a döntésekben még mindig részt vesznek a színészek, mert felváltva tagjai az igazgatási bizottságnak, amelyik például a költségvetésről is szavaz.
A színészek között vannak vendégek (pensionnaire) és tagok (sociétaire). Ki dönt a szerződtetésekről?
A Comédie Française-t a főigazgató, Eric Ruff irányítja. Ő felel a vendégszínészek felvételéért, akik éves szerződéssel csatlakoznak a társulathoz. Ez a szerződés aztán évről évre megújítható. Az igazgatótanácsnak, azaz a tagoknak van aztán joguk dönteni arról, hogy meghívják-e őket állandó tagnak a társulatba, vagy sem. A színészek tehát ilyen módon is beleszólhatnak a lényeges döntésekbe.
Mit jelképez a színház emblémája és mottója?
Mottónk, a „Simul et singulis” jelentése: „Legyetek együtt és önmagatok”. A méhkast ábrázoló emblémával együtt arra utal, hogy mindenkire szükség van a méhkasban a kolónia fennmaradásához. Kis méhecskék vagyunk, akik mind hozzájárulunk a közös erőfeszítéshez.
Tényleg megszakítás nélkül működik a színház 1680 óta?
Egy törés volt csak, a francia forradalom idején. A színészek, hogy úgy mondjam, két pártra szakadtak. Az Odéon épületében maradtak a királyi családhoz hű művészek, míg a Richelieu-teremben voltak a forradalmárok. 1793-ban aztán letartóztatták az Odéon csapatát, mert azzal vádolták őket, hogy összejátszottak a királyi családdal. Ilyen módon a teljes Comédie Française leállt 1799-ig.
És mi történt a letartóztatottakkal?
Börtönbe kerültek, és guillotine várt rájuk, mint oly sok mindenkire a terror idején. Ám volt egy kis külvárosi színész a Közjóléti Bizottságban, aki, amikor látta az aktáikat, úgy alakította a helyzetet, hogy azok mindig az irathalom aljára kerüljenek. Így menekültek meg.
A közönség sokáig igen hangosan fejezte ki a véleményét…
Tényleg nagyon magasra tudott szökni a hangulat a színháztermekben. Ittak, verekedtek, ezért szükség volt esténként színházi rendőrségre. De nemcsak a rendbontás tudott egy darabot megbuktatni, hanem a hangos beszólások is, ahogyan az 1748-ban is történt. A Semiramis című előadásban Ninus szellemének, szerepe szerint, végig kellett volna vonulnia a terembe vezető rámpán. Igen ám, de akkoriban még nézők ültek a színpadon is, ahol aznap különösen nagy volt a zsúfoltság, mert még pótszékeket is beraktak. Látván a színész küzdelmét, hogy lejárhassa az előre megbeszélt utat, valaki elkiáltotta magát: „Utat az árnyéknak!” Az előadás félbe szakadt, a tragédia közröhejbe fulladt. Voltaire számos darabja bukott így meg, a kor legnagyobb gondolkodói igyekeztek valamiféle megoldást találni a helyzetre. Diderot volt talán az első, aki egy levelében felvetette a „negyedik fal” kifejezést, ami lényegében elzárni hivatott a színpadi történést a teremtől.
Aztán a XIX. században a terembe szorított nézők között megjelentek az előtapsolók.
Igen. Ők úgynevezett „hivatásos nézők” voltak, akiket azért fizettek, hogy elmenjenek az előadásra, és mennybe emeljék, vagy megbuktassák azt.
Ki fizette őket?
A színház vezetése, a színészek, a szerzők. Ha kellett, tapsoltak vagy fütyültek, attól függően, hogy mi volt a feladatuk. Egész karriereket tudtak ezzel derékba törni. Tulajdonképpen az volt a feladatuk, hogy a közönséget magukkal ragadják, befolyásolják.
Miket őriznek még a színház archívumában?
A világon egyedülálló módon megtalálható benne az 1680 óta keletkezett összes dokumentum. Rengeteg könyvelési anyag: mennyi volt adott napon a bevétel, mennyi a kiadás. Aztán ott a teljes nyilvántartásunk, aminek a segítségével pontosan tudjuk, mikor milyen előadás ment a színházban az alapítás napjától kezdve, és ez mind elérhető online is. A múzeumi gyűjtemény, a grafikai dokumentumok, a teljes archívum, a XIX. századi jelmezek és díszletek – minden. Igazán érdemes rákeresni.
Tényleg, mi volt a helyzet a jelmezekkel? A színészek erre is kaptak különféle juttatásokat?
Nem, a saját vagyonukkal feleltek értük. A XVII. században, amikor egy színész belépett egy társulatba, akkor két jelmezre volt csupán szüksége: egyre a komédiához, és egy másikra a tragédiához. Nem volt minden szerephez külön ruhájuk, mindig ugyanabban játszottak. A gyér világítás és a színpadon ülő nézők miatt ugyanis csak úgy tudtak kitűnni, ha arany- és ezüsthímzésekkel, ékszerekkel díszítették a jelmezeiket, ami nagyon megdobta az árukat. Így ezek a jelmezek arányban voltak a színész személyes vagyonával, illetve a mecénásoktól kapott támogatás mértékével. Ez egészen a XIX. századig volt így, amikortól a romantikus gondolkodás már megkövetelte a színpad esztétikai egységét, és innentől beszélhetünk igazán jelmeztervezésről.
A társulat minden évben megemlékezik Molière-ről.
Minden év január 15-én, Molière keresztelőjének napján (mivel a születési idejét nem ismerjük), a szerző mellszobra köré gyűlik a színpadon a társulat összes színésze, és mindenki elmond egy-egy mondatot a molière-i repertoárból.
Mi a helyzet a fogadótérben kiállított székkel? Tényleg ez az a szék, amelyikben Molière meghalt?
Annyi igaz csak, hogy ebben a székben ült a színpadon, amikor utolsó szerepét, a Képzelt beteget játszotta. Majd a negyedik előadást követően rosszul lett, és az otthonában halt meg, aznap éjszaka. A többi csak egy szép legenda.
