Van egy jelenség, amit jó ideje tapasztalok a különböző internetes portálok olvasói hozzászólásainál. A jelenség lényege: ha nem tetszik a helyzet, menj a.) másik munkahelyre, b.) külföldre dolgozni!
Erről mindig két dolog jut eszembe. Az egyik mérnök-tanár apám azon mondása: a vidéki gyerekeknek is kell a jó tanár. Ő villanyszerelő tanulóknak tanított elméleti és gyakorlati ismereteket egy vidéki kisvárosban, de többször hívták nagyvárosok iskoláiba dolgozni, mert nagyon jó eredményeket értek el a tanítványai. Nem ment. A másik, amit többször elmondott, 1956-tal kapcsolatban vált meggyőződésévé. Úgy gondolta, nem az a bátor ember, aki kimenekül a jóba, hanem az, aki itt teszi jobbá a dolgokat. Nem azokat kell gyávának nevezni, akik itt vállalják a nehézségeket, hanem azokat, akik kívülről okoskodnak.
Jó ideje közbeszéd tárgya az oktatás, az egészségügy és a szociális szféra egyre romló, már-már összeroskadó helyzete. Vannak erőtlen kezdeményezések, de igazán tömeges megmozdulások, legfőképp eredmények nem igazán születnek. Sokan szurkoltak nekik, de egyre többen unnak bele a látszólag gyenge tiltakozó akciókba, mivel nem látnak olyan eredményt, amilyenekkel a külföldi sztrájkok, tiltakozások híreiben találkozhatnak.
Ezek a fanyalgók elfelejtik, hogy az érintett területek dolgozói olyan speciális helyzetben vannak, hogy többet nem igazán tudnak tenni. A törvényi korlátok, a megélhetési hátterük és a szakmájuk speciális lelkiismereti korlátjainak ismerete híján sokan nem értik, miért nem áll le az egész országban a tanítás, az egészségügyi vagy szociális ellátás hetekre - vagy miért nem mond fel mindenki egyszerre és keres más munkát.
Nos, a kibicnek semmi sem drága.
Van, aki gyávának nevezi a fenti szakterületek dolgozóit, megtagadja tőlük a szolidaritást. Mivel neki telik magántanárra és fizetős orvosi ellátásra, nem is foglalkozik többet velük: ha ilyen szerencsétlenek, biztos jó így nekik. Sokan azzal példálóznak, hogy ők is kimentek külföldre dolgozni a jobb bérért, élet- és munkakörülményekért. Aki marad, az élhetetlen, megérdemli a sorsát. Az enyhébb változat, hogy lusták a tanárok, derogál nekik a munka a termelőszférában. Mindezt úgy, hogy fogalmuk sincs, mi lenne, ha egyszer valóban hetekre bezárnának az iskolák; ha nem lenne személyzet a kórházakban és magukra maradnának a betegek; ha nem gondozná senki az öregeket és az ellátásra szoruló gyerekeket.
Ebbe egyik fanyalgó sem gondol bele. De abba sem, hogy tárgyalni csak olyan partnerrel lehet, aki hajlandó rá. A magyar kormány pedig nem hajlandó. Az oktatási, egészségügyi és szociális területeken viszont olyan emberek dolgoznak, akik nem hagyják/hagyhatják magukra a rájuk bízottakat. Nem mehet el mindenki. Tudják, hogy szükség van rájuk, nem engedi a lelkiismeretük, a hivatástudatuk, de gyakran az egyéni körülményeik sem. Meg nem is olyan könnyű vidéken egy 50 év feletti nőnek munkát kapni - márpedig a legtöbb dolgozó ezeken a szakterületeken ebbe a csoportba tartozik. Nemcsak Budapest, nemcsak megyeszékhelyek vannak, hanem sok hátrányos helyzetű település is, ahonnan még egy nagyobb városba bejárni is nehéz. A településváltás pedig a mai lakáshelyzet miatt szinte lehetetlen.
Nem megalkuvó, gyáva ember az, aki vidéken csendben fortyogva tanít, gyógyít, gondoz és tűr. Aki viszont gyávának nevez valaki mást messziről vagy a kényelmes foteljéből, mert az nem fordít hátat a nehézségeknek, nem menekül el, az nézzen a tükörbe. Ott valóban láthat egy gyáva embert, aki nem áll oda a rosszabb helyzetben lévő mellé - sőt, hátba támadja a másikat.