Andrea már a temetés kezdetén úgy gondolta, a volt férjének mégiscsak igaza volt, nem kellett volna eljönnie. Nem is annyira a hőség miatt, inkább azért, mert az apja sohasem szerette őt. A tűző napra kirakott székeken elegánsan öltözött nők és férfiak ültek megilletődött csendben, többen napernyőt tartottak a fejük fölé, mások legyezték magukat. A beszédek arról szóltak, milyen nagyszerű ember volt az apja. Klasszikus műveltsége volt, szép karrierje, fantasztikus jogi tudása és ahhoz is értett, hogyan tegye szebbé a mindennapokat. Egy meghatott nő éppen arról beszélt, hogyan szerzett neki külföldi gyógyszert még a szocializmus idején, a fiatal nő – Andrea nem tudta, milyen rokon lehetett – azt ecsetelte, „nem ismert lehetetlent, amikor valaki kéréssel fordult hozzá”.
Andrea már kezdett azon gondolkodni, hogy talán nem is a megfelelő temetésen tartózkodik, hiszen akit ő ismert, az egészen más ember volt.
Akit ő ismert, szűkmarkúan mérte a gyerektartást, gyakran nem fizetett, pedig lett volna miből, a szülei korai válása után nem látogatta őt, és soha, sehová nem vitte magával. Nem volt még vasárnapi, sőt születésnapi és karácsonyi apuka sem, nem emlékezett gyerekkorából egyetlen ajándékra sem. Az anyja egyedül nevelte őt és rengeteget dolgozott, ezért aztán a józsefvárosi bérházban, ahol éltek, iskola után gyakran játszott a szomszédban egy bizonyos Ferikével. Ferikének minden délután pontosan öt órakor hazaérkezett az apukája a munkából, a kisfiú odarohant hozzá, ugrándozott örömében és azt kiabálta, „Megjött apuka!”. Egyszer aztán ő is odarohant a Ferike apukájához, és ugyanezt mondta. Nem történt semmi, de azért a Ferike anyukája szólt az ő mamájának, világosítsa már föl a lányát, hogy az ő férje nem Andrea apukája, biztos van neki is apja. Ez kínos volt, de aztán elsimult a dolog, és ő nem nevezte többé apukának a szomszédot.
Pedig neki kiskorában sohasem hiányzott az apja, egyszerűen nem is tudta elképzelni, hogy valakinek szülei vannak, így, többes számban, ez a gondolat sokkal később fészkelte be magát az agyába. Szerette volna, ha a szalagavatón jelen lennének a szülei, de nem jött össze.
Később a főiskolán annyival jobb volt, hogy több csoporttársának is elváltak a szülei, más elvált apáknak sem nagyon akarózott fizetni a tartásdíjat, szóval már nem lógott ki annyira ezzel az apanélküliséggel a többiek közül. Az azért kiemelkedő volt, hogy a főiskolai évek alatt az apja, aki ugyebár nagyszerű jogász volt, az ő ösztöndíjának a felét levonta a tartásdíjból, erre a jog lehetőséget adott, hiszen az ösztöndíj az ő „önálló keresete” volt.
Amikor Andrea férjhez ment és megszülte a lányát, az apja már nyugdíjas volt és párszor eljött megnézni a kislányt, az egyetlen lányunokáját, aki tényleg gyönyörű volt. Ez azért meglepő volt, Andrea meghatódott és egy rövid időre elhitte, ő is olyan, mint a nagy többség, de aztán az apja „természetesen” a lakásvásárlásba nem szállt be. Még emlékszik az ordibálásra, ami az anyja meg az apja közt zajlott, de az apja csak annyit ígért, hogy majd ha a fiatalok megveszik a lakást, ő vesz a nappaliba egy szép csillárt. Erre sem került sor, az anyja vett nekik csillárt, szép darab volt, iparművészeti alkotás.
A volt férje mindig azt mondta, emlékezett Andrea, hogy nem kell ez a látszatkapcsolat az apjával, miért kell karácsonykor uzsonnára odamenni és kínosan bájcsevegni a semmiről, meg udvariasan enni a csontszáraz Tesco-bejglit, de Andrea ragaszkodott hozzá, hihetetlen elszántsággal próbálta ezeket a családi összejöveteleket végigbeszélgetni. Pedig nem kis feladat volt, de Andrea még reménykedett abban, hogy a lányának talán jó nagyapja lehet az apja, ha már az apaságot úgymond kihagyta az életéből. „A karácsony pokol, de mindannyian csináljuk” – ezt egy nemrég látott filmben hallotta Andrea. A kapcsolat hullámzása volt a legnehezebb: ha ritkán össze is jöttek, a látogatásoknak nem lett folytatása – eleinte Andrea többször is azt hitte, most majd kialakul valamiféle családi összetartás, aztán rájött, ez csak illúzió.
Iszonyúan sütött a nap. Andrea próbált figyelni a kenetteljes beszédekre, de képtelen volt. Valahogy elvesztette a fonalat, folyton az járt az eszében, hogy a volt férje hányszor kérdezte tőle: legalább egyszer az életben bocsánatot kért tőled az apád? A pszichológiai tanácsadókönyvek is mind azt javasolták, nézzünk szembe a szülővel, legalább egyszer az életben mondjuk el neki, miben hibázott és mit okozott a viselkedésével. Egyes pszichológusok odáig mentek, hogy a „mérgező szülő” sírjához is ki kell menni és őszintén beszélni vele, ha már a való életben erre nem került sor.
A legjobb helyen vagyok ehhez – futott át Andrea agyán, de akkor látta, hogy mindenki föláll, összeáll a temetési menet és mindjárt indul a kolumbárium felé.
De Andreának már nem sikerült fölállnia. Rosszul lett a szokatlan melegtől. Valakitől kapott egy pohár vizet.
A gyászmenet közben eltávolodott a ravataltól. Andrea úgy döntött, egy padon ülve várja meg, amíg visszaérnek, majd akkor nyilvánít részvétet apja özvegyének. Úgysem tudna senkivel sem szót váltani az apja rokonai közül, többségüket nem ismerte.
Nem sokat kellett várnia. Húsz perc múlva visszafelé jöttek a gyászolók, kisebb csoportokban, élükön elegáns feketében, kalapkölteménnyel a fején az özvegy. Andrea hozzálépett és elmondta az ilyenkor szokásos szöveget. „Mi ketten tudjuk, mit veszítettünk el” – felelte neki apja második felesége.
Andrea sokat rágódott ezen a mondaton. Azt tudta, hogy az özvegy mit veszített. De ő? Arra jutott, hogy nem is volt veszíteni valója. Ami nincs és nem is volt, azt nehéz elveszíteni.
Persze lehet, hogy az özvegy nem is gondolta komolyan azt a mondatot.
