Vásárolunk, de nem mindegy, hogy mennyiért – ez volt a meghatározó hangulat a műtárgypiac idei első nagy megméretésén Londonban. A tavalyi rekordév után némi bizonytalansággal, mondhatni óvatos vágtak neki a nagy aukciósházak, de a közönség is az idei árveréseknek, és ez tükröződött az igazi csemegéket nélkülöző kínálatban, de a visszafogott költekezési kedvben is.
A vevőkör egy teljesen új generációja pörgette fel a piacot a Covid utáni időszakban; tavaly az infláció, az ukrán háború, és a kriptopénzpiac eróziójának árnyékában is meggazdagodott 40 év alattiak tették ki a vevőkör 35 százalékát. Az ő ízlésük repítette rekordmagasságokba különösen az ultrakortárs alkotásokat, de a lendület mintha megtorpant volna idén tavaszra. Egyfajta félsz irányította a piac főszereplőinek döntéseit, akik nagyon vegyes előzetes üzenetek alapján próbálták belőni a várható vásárlók, a fizetőképes kereslet igényeit. Az orosz vevőkre biztosan nem számíthattak, de az utolsó pillanatig bizonytalan volt, hogy elmennek-e Londonba az ázsiaiak. Végül is, kiszabadulva a Covid-zárlat alól, szép számmal megjelentek és költöttek is. És a fiatal gyűjtők, vagy inkább spekulánsok sem maradtak otthon, de immár tapasztaltabban – nem mindent mindenáron – vásároltak. Elkeltek az ő ízlésviláguknak megfelelő friss alkotások, több közülük rekordáron, de az üzletmenet érzékelhetően csendesebb volt. Az ultrakortárs láz csillapodni látszik; miután öt év alatt 500 százalékkal növelték piaci részesedésüket a friss alkotások, mostani eredményük éves visszatekintésben 10 százalékos visszaesést jelez az Artnet adatai alapján.
Az aukciósházak magyarázkodtak; Keith Gill, a Christie's impresszionista és modern művészetért felelős vezetője például úgy fogalmazott, „címlapsztorik helyett inkább stratégiai eladást” igyekeztek összehozni. Szilárdan állította, hogy a Brexit és más politikai zavarok az Egyesült Királyságban nincsenek valódi hatással az értékesítésre, az európai kereslet nem rendült meg, inkább csak a közel-keleti vevőket hiányolta. Ami az eredményeket illeti, tavaly márciusban házanként közel 100 millió euróval többet kaszáltak az árverezők.
A Christie’s nem bízta a véletlenre a piacra dobott portékái sorsát, 27 tétel mögé állított garanciát, azaz gyakorlatilag már eladva mutatták fel ezeket a műtárgyakat. A közönség pedig az esetek többségében nem vette fel a kesztyűt, így a már előre bebiztosított vevő kezébe kerültek az alkotások. Az összbevétel egyébként több mint 30 százalékkal maradt el az előző évitől. A nyomott gazdasági helyzetben, a háborús hangulatban ügyeltek arra is, hogy ne legyen túl merész a válogatás, éppen csak el akarták kerülni az unalmat. Ahogy az egyik londoni művészeti tanácsadó az Artnet Newsnak fogalmazott, biztonságos volt minden, még az izgalmakat is adagolták. Több volt a szobor a megszokottnál; az elemző szerint a piacra dobott Giacometti-csillár például híven tükrözte az eladók által megcélzott vevőkör érdeklődését. A fanyalgás okát ugyan nem magyarázta, de tény, hogy Alberto Giacometti alkotása, amelyet a mostani eladók örökhagyója 250 fontért vásárolt egykor, most 2,4 millió fontért kelt el (lásd keretes írásunkat).
Urak egymás között
Edvard Munch Dance on the Beach (Tánc a tengerparton) című festménye egy norvégiai istállóban elrejtve vészelte át a világháborút. Első tulajdonosa a német rendező, Max Reinhardt volt, aki 1906-ban vásárolta a képet, amely az általa vezetett színház egyik attrakciója lett. 1912-ben azonban felújítási munkákat kezdtek az intézményben, s ekkor jött el a művészettörténész, Munch-rajongó Curt Glaser ideje: a berlini állami művészeti könyvtár igazgatója megvásárolta a képet. 1933-ban, menekülnie kellett Németországból, a nácik pedig kikényszerítették a mű eladását, amely nem sokkal később egy oslói árverésen bukkant fel. Itt vette meg Thomas Olsen, norvég hajózási vállalkozó, aki az alkotó szomszédja, barátja volt. A Dance on the Beach egy általa működtetett, Oslo és Newcastle között közlekedő luxushajó társalgójának falán volt látható 1939-től. A német megszállás után Olsen leakasztotta a képet, és gyűjteményének más darabjaival, köztük A sikollyal, elrejtette a norvég erdőben egy istállóban. Hogy pontosan milyen megállapodás született hajdan Glaser és Olsen között, nem ismert a nyilvánosság előtt, ám tény, hogy a Dance on the Beach árverésére a Glaser és az Olsen örökösök között létrejött „restituciós megállapodás” teremtett lehetőséget. Hasonló utat járt be egy másik Munch alkotás is, a Summer Day, amely ugyancsak Glaser gyűjteményéből került Olsenhez, a képet 2021-ben 22 millió dollárért adta el a Sotheby’s. Szintén az Olsen család gyűjteményéből került a piacra A sikoly, Munch leghíresebb képe 2012-ben, amelyért 119,9 millió dollárt adott New Yorkban Leon Black, amerikai pénzember. A beadó Thomas Olsen fia, Petter Olsen volt.
Egyetlen kép, Picasso Femme dans un rocking-chair (Jacqueline) című alkotása indult nyolc számjegyű becsértékkel, miközben tavaly két 30 millió font fölötti, és további két 10 millió fölötti tétel is szerepelt az eladó művek között. A Picasso második feleségéről, Jacqueline Roque-ról készült portréért 14,5 millió fontot ígért az utolsó licitáló, ami félmillióval így is elmaradt a legalacsonyabb becsértéktől. Vincent van Gogh Gordina de Groot (Női fej) című 1885-ös vászna is támogatással került kalapács alá. A pletyka szerint a modellt a festő teherbe ejtette, ám a művész ezt mindvégig tagadta. A mű a XX. század elején került Henri Daniel Pierson tulajdonába, a hágai bankár egy rotterdami kereskedőtől vásárolta, és most az ő leszármazottjai bízták a Christie’s-re az értékesítését. A kép szinte pillanatok alatt elkelt 4,8 millió fontért; a londoni Daniel Katz lett a győztes a kétszemélyes licitben, megduplázva az előzetes reményeket. Lucian Freud két képe is előkerült a hajdani brit művészetpártoló, Simon Sainsbury kollekciójából. Freud 1980-ban együtt értékesítette a két alkotást, az „ikrek” azonban most szétváltak, mindkettő ugyanazon az áron, 4,6 millió fonton került két különböző tulajdonoshoz. A külön blokkban értékesített szürrealista alkotások valamivel több izgalmat okoztak, kalapácsáron 31,7 millió fonttal járultak a Christie’s végső mérlegéhez.
Helyettesíthetetlenek
Londonban NFT-ket is felkínáltak eladásra. A piaci krachot túlélő, Londonban alkotó, New York-ban kiállító Tyler Hobbs 99 darabos, algoritmussal generált, “Fidenza” című sorozatának egyik elemét 72 ethereumért – akkori árfolyamán 96 587 fontért – sikerült eladni a Christie’s aukcióján. Elemzések szerint az NFT-forgalom 90 százalékkal zuhant a legnagyobb kereskedési platformon, az OpenSea-n az elmúlt esztendőben. A „non-fungible tokens”, vagyis NFT alakban piacra került műalkotások értékét 2021-ben 3 milliárd dollárra tették, ám 2022-ben csupán 350 millió dollár értékű token cserélt gazdát az ArtNews szerint.
Az ultrakortárs csoport zászlóvivője egy londoni művész, a Christie’s-nél most debütáló Michaela Yearwood-Dan volt, két évvel ezelőtt készült műve, a Love me nots 730 ezer fontot ér meg valakinek. Az elmúlt másfél évben egyébként öt Yearwood-Dan alkotást értékesített 150 és 300 ezer font között a Sotheby’s és a Phillips, ami nyilván lendületet adott a mostani rendezvényen a licitnek, hiszen tízen alkudoztak az eredetileg mindössze 60 ezer fontra tartott képért telefonon, illetve a helyszínen. Hasonló sikert aratott a skót Caroline Walker The Puppeteer (2013) című műve: Ázsiából telefonon licitáltak érte, a kalapács 500 ezer fontnál csapott le, a vevőnek a jutalékkal együtt 680 ezret kellett fizetnie. Újdonság volt Londonban a hongkongi aukciókon már bejáratott pekingi művész, Liu Ye alkotása; a The Goddess (2018) előzetes becsértékét megduplázva, 3,1 millió fontért talált vevőt.
„A minőség a mennyiség felett” – ezzel vezette fel James Sevier, a Sotheby's kortárs művészetért felelős európai vezetője az amerikai társaság londoni rendezvénysorozatát, amelyen – mint a konkurensnél – a tavalyinál lényegesen szűkebb választék várta a licitálókat. Bár a megjelent létszámra nem lehetett panaszkodni, mint később kiderült, csak annyit költöttek, amennyit feltétlenül muszáj volt, s józanok maradtak még akkor is, amikor sztártételeket emelt magasba az árverésvezető. Az elvártnál kisebb láz övezte Edvard Munch monumentális alkotását, igaz erről gondoskodtak az eladók is: a kedélyeket ugyanis 20 perccel az árverés előtt azzal hűtötték le, hogy bejelentették, a Dance on the Beach (Tánc a tengerparton) című műre visszavonhatatlan ajánlat érkezett. A kép története egyáltalán nem szokványos (lásd keretes írásunkat). A négy méter széles alkotást 14,5 millió fontnál ütötték le, ez 2,5 millióval több, mint az előzetesen bejelentett minimumár, ugyanakkor jócskán elmarad a 20 millióra tett maximális értéktől. A csúcs, de az egész londoni sorozat legmagasabb ára Vaszilij Kandinszkij alkotásához fűződik, amelynek múltja ugyancsak hányattatott volt. A Murnau mit Kirche II (1910) című kép az eindhoveni Van Abbemuseum kollekciójából szeptemberben került vissza Johanna Margarete Stern és Siegbert Samuel Stern örököseihez. A berlini zsidó házaspár gyűjteménye a nácik kezébe került, Samuel 1935-ben elhunyt, az asszonyt Auschwitzban meggyilkolták. A 13 élő leszármazott tulajdonjogát 12 évnyi harc, hat éves pereskedés után ismerte el az igazságszolgáltatás. A kép egyébként 1951 óta gazdagította a az eindhoveni intézmény gyűjteményét. A licitálás 28 millió fonton kezdődött, 37,2 millió fontnál koppant a kalapács, ezzel új aukciós rekordot írtak fel Kandinszkij neve mellé.
A krónikások szerint az ázsiai vevők mentették meg az amúgy haloványnak ígérkező üzletmenetet a Sotheby’s-nél, de a végeredménnyel egyáltalán nem volt elégedetlen az aukciósház. Nem csak a "The Now" keretében felkínált, még szinte „nedves” festményeket vásárolták, de az eladott portéka csaknem fele mögött sejtenek keleti vásárlókat, akik ugyan elszántak voltak, ám túlköltekezésre ők sem voltak hajlandók. Az ultrakortársak mind egy szálig elkeltek, a vevők 13,7 millió fontot hagytak a Sotheby’s kasszájában. Hét fiatal alkotó, Michael Armitage, Raghav Babbar, Miriam Cahn, Guglielmo Castelli, Jana Euler, Spencer Lewis és Chloe Wise művei esetében jegyeztek fel egyéni rekordot. Az ismertebb alkotók közül a legmagasabb áron Cecily Brown The Nymphs Have Departed (2014) című képe kelt el, 3,4 millió fontot ért meg valakinek. Ugyanez a mű 2017-ben 860 ezer dollárért megfordult Hongkongban, igaz azóta Brown ismert, a New York-i Metropolitan Museum of Art-ban is kiállító művésszé avanzsált. A "The Now" keretében debütált Mohammed Sami, akinek Family Issues I (2019) című alkotása 355 ezer, míg egy másik "első bálozó”, Emma Webster Primavera (2019) című képe 406 ezer fontért kelt el.
A tavalyi hó
A Christie’s nyerte a világ két vezető aukciósházának tavalyi versenyét; a François Pinault tulajdonában lévő brit vállalkozás mérlegébe 8,4 milliárd euró került, míg az amerikai Sotheby’s 8 milliárdért értékesített műtárgyakat az elmúlt esztendőben. 2022-ben a legmagasabb áron elkelt alkotás Andy Warhol Shot Sage Blue Marilyn (1964) című képe volt, amely 195 millió dollárt ért, Georges Seurat Les Poseuses című festménye 149,2 millióval lett a második, míg a harmadik helyezett, Paul Cézanne La Montagne Sainte-Victoire című vászna 137,8 millióért talált vevőt. A Microsoft társalapító, Paul Allen kollekciója igazi manna volt a gyűjtőknek és persze a befektetőknek is, 1,6 milliárd dollárért kalapálta el a Christie’s tavaly novemberben – eddig még soha nem sikerült egyetlen gyűjteményből ekkora bevételt kihozni. Idén tavasszal New York-ban további hét festmény kerül kalapács alá az Allen-kollekcióból – David Hockney, Georgia O'Keeffe és Edward Hopper művei –, összértékük a remények szerint meghaladja a 40 millió dollárt.
Ócskavas
Egy londoni ócskásbolt kirakatát bámulva, a sok kacat között megakadt a szeme John Craxton, brit festőnek egy csilláron a 60-as évek elején. A darab ismerős volt, már látta egy jóbarát, Peter Watson irodájában. A Horizon irodalmi magazin kiadója szenvedélyes gyűjtő volt, az ő rendelésére készítette Alberto Giacometti a világítótestet. Halála után 1956-ban a lap társtulajdonosához, Cyril Connollyhoz került a tárgy, aki vélhetően nem ismerte fel az akkori közízlésnek kevéssé megfelelő csillár műértékét, amely azután egy régiségkereskedésben kötött ki, névtelenül. Craxton viszont azonnal rájött, mivel áll szemben, nagyvonalúan a zsebébe nyúlt és 250 fontot perkált ki a boltosnak. A lámpa hosszú ideig Craxton hampsteadi otthonának falán lógott, s 2009-ben bekövetkezett halála után a hagyatékában őrizték örökösei. Majd biztos, ami biztos alapon 2015-ben megvizsgáltatták a Giacometti alapítvány szakértőivel Párizsban, akik eredetinek minősítették. Most, alig 2 és fél perces alkudozás után, 2,4 millió fontot fizettek érte a Christie’s aukcióján.
