Richárd édesapja 1903-ban született egy falusi cselédlány törvénytelen gyermekeként. Róza, az anya a katolikus plébánián szolgált, de mindvégig tagadta, hogy az idős, szívbajos pap lenne a gyermeke apja. A gyermek születésekor „erkölcstelen perszónaként” kidobták a plébániáról, a közeli uradalomba költözött a cselédsorra, több nővel és kisgyerekkel osztozott egy pajtaszerű szobán. János két osztályt végzett a helyi iskolában, aztán egy helyi bognármesterhez adták mindenes kisinasnak. A műhelyben aludt, éhségből, fázásból, verésből minden kijutott neki, ami a legszegényebb, család nélküli gyerekek sorsa volt akkoriban. Tízévesen egyszer visszaszökött az anyjához. Először az verte meg, sírva-átkozódva, aztán a mester, sokkal kegyetlenebbül. De ahogy a műhelyben sepregetett, lassan egyre több szakmai fogást lesett el, kezdte kitanulni a fa és a vas megmunkálást, az abroncs, a kerék készítését, a bognármesterség fogásait. Tizennégy éves korában a nagy iparosház egyik hátsó, udvari szobájába költözhetett egy parasztcsaládból származó inastársa mellé. Egy évvel később, a tizenötödik születésnapján pedig a mester elvitte a falu jobb kocsmájába, ahova csak a komolyabb iparosok, postások, vasutasok, fél-értelmiségiek jártak. János igazából ott nézett először félelem, kiszolgáltatottság, zavar nélkül szembe a gazdájával. Baumann János kora negyvenes iparos ember volt, jó pár évvel idősebb, lecsúszott nemesi családból származó feleséggel, akitől csak egy tüdőbeteg lánya született.
A fiút meglepte, ahogy a mester leültette magával szemben a „polgárinak” nevezett vendéglőben. Bár nehéz volt elhinnie, úgy látta, hogy Baumann úr valamiért zavarban van, idegesen gyűrögeti a szalvétát és kicsit remegő kézzel töltötte ki neki is a bort, amit addig sohasem tett meg az inasának. Baumann János nem volt rossz ember, legalábbis nem volt rosszabb, mint egy olyan átlagos iparos a korabeli Magyarországon, akihez odaadtak kisinasnak egy törvénytelen, senkihez sem tartozó, fattyúnak nevezett kisgyereket. Nem verte jobban, mint szokásban volt, és nem bánt vele rosszabbul, mint azokkal az inasokkal, akikért fizettek is valamit a szüleik. Megitták az első pohár bort, aztán a mester elmondta Jánosnak, hogy ő a természetes apja. Ezért vette magához és ezért nevelte bognárnak. De nem tudhatta, milyen vért örökölt az anyjától, nem fertőzte-e meg őt is a kurvaságra való hajlam. Hét évig figyelte, és mivel úgy látta, hogy dolgos, becsületes ember lehet belőle, most már elfogadja a fiának. Ezt persze nem kell senki másnak megtudnia, legkevésbé a feleségének. Előlépteti segédnek, aztán idővel társ lesz a cégben, és egyszer majd nyilván ő veszi át a műhelyt, a lánya jövedelmének a biztosításával. Ezt ő már régen kigondolta, egészen kisgyerekkorában is ügyes, stramm kölyöknek látta, de hát a kurva vér, az veszélyes, attól meg kell védeni egy tisztességes iparos családot.
„És anyával, anyával mi lesz?” – kérdezte elcsukló hangon János. „Mi lenne? – kérdezte vissza értetlenül a bognár mester –, marad, ahol van. Elismerlek a fiamnak, de nem érdekel egy kiszolgált cafka, olyanból minden ujjamra kaphatok egyet a városban.” Jó megjelenésű, csinosnak mondott ember volt, városi módra öltözött, körmenetekben az első sorokban vitte a nehéz templomi zászlót, és a nappaliban a feszület mellett ott tartotta a felesége nemesi címerét. János előtt megjelent az anyja elkínzott arca, agyondolgozott teste, az anyáé, aki titokban megtakarított fillérkéket, cukordarabkákat küldött neki a cselédsorról. Nem tudta, miért teszi, nem gondolkodott el a következményeken, egyszerűen leköpte és pofon vágta a mestert.
Baumann nem ütött vissza, lehorgasztotta a fejét, és láthatóan nem tudta, mit tegyen. A pincér az asztalhoz szaladt, és kérdően a bognárra nézett. A férfi egy hosszú percig hallgatott, majd halkan, sértetten azt suttogta: „Dobja ki a fiút!” És amikor János elindult az ajtó felé, utána szólt. „Mire hazaérek, nyoma se legyen annak, hogy valaha nálam rontottad a levegőt!”
1918 tavasza volt, a nagy háború negyedik éve, a bognár is csak a hadirendeléseknek és a felesége kapcsolatainak köszönhette, hogy fél esztendő után hazaengedték a katonaságtól. Az épkézláb férfiak a fronton voltak, munka mindenütt akadt egy fiatalembernek. János egy csepeli gyárban helyezkedett el. Hamar összebarátkozott egy húsz éves munkással, Bélával, aki hozzá hasonlóan törvénytelen gyerekként menekült a falusi nyomorból és megalázottságból a fővárosi munkás létbe. Közösen béreltek egy albérletet, János a barátja rábeszélésére belépett a szakszervezetbe és a szociáldemokrata pártba. Amikor aztán megbukott a király és az országból köztársaság lett, munka után és vasárnap gyűlésekre jártak, szervezkedtek, ahogy Béla kedvenc költője írta, „rohantak a forradalomba”. Nem elég a királyt meg a grófokat elűzni, a kizsákmányoló gyárosoktól is meg kell szabadulni, magyarázta az egyik gyűlésen egy szemüveges, katonaruhás szónok. János, aki még tizenhat éves sem volt, az izgalomról remegve szót kért: „Az iparos mesterek is kizsákmányolók, az inasok és a segédek zsarnokai, meg kell szervezni az inasok szakszervezetét is, és megbüntetni a gonosz mestereket.” Többen elmosolyodtak, de a gyűlés megtapsolta a bátor fiút, és a szónok meghívta Jánost a szerveződő szocialista ifjúmunkás szövetségbe. A fiú még nem tudta, milyen hosszú útra indult el, amikor 1919 januárjában bevillamosozott a belvárosba az előkészítő gyűlésre.
