Mondhatnánk, hogy Orbánéknak annyi közük van a magyar tradícióhoz, mint kiskőrösi narancsos pizzának az olasz konyhához, de sajnos nem lenne igaz. A magyar történelem ugyanis kétosztatú: mindenkor voltak tisztító vihart hozó hősök és a gyáváknak az áradat után mindent ellepő, elszürkítő iszapja.
A történelem igazságtétele, hogy az utóbbiaknak jobbára nem marad neve csak nyoma, a szürke sár, erejük abban mutatkozott meg, hogy Petőfi vándorcsizmájára tapadva elnehezítették a költő lépteit. A történelem sárfigurái mindenkor arra használták a megalkuváson alapuló túlélésüket, hogy bosszút állhassanak a valódi hősökön. Így torolva meg saját fortélyos gyávaságukat.
Most sem történt másképp, a jelenkor sehonnai bitangjai március 15-én Petőfi Sándor jeltelen sírján állva nyomkodták saját fejükbe a pléhbádog koronát, a liberális Petőfit megtették a kereszténykonzi görénykurzus előfutárjának, Putyin katonájának, a Rákay Philip hasonmásverseny győztesének. A szélestenyerű Fejenagy hazug szájából éppen csak az nem hangzott el, hogy már Petőfi is kínai akkumulátorgyárakat akart az alföldi rónaságra.
„Ma az a bátorság Európában, hogy mi kimondjuk, békét akarunk” – szónokolt az egyik nevenincs. Nos, bátorság ehhez csak akkor kellene, ha Bem tábornok még élne. Ismerve legendásan lobbanékony természetét valószínűleg menten kettőbe hasítaná az ilyen rubeles pojácát, amiért van képe az oroszok által vérbe fojtott magyar forradalom évfordulóján a cár mellett korteskedni.
Mert a megannyi nyálas szájból tátogott „békedalt” Paszkievics, Sztálin és Putyin vezényli, a „béke” pedig Arad és Katyn avar- és hullaszagú csöndjét jelenti, a „békeüzenet” a hazaárulás cikornyás megfogalmazása.
Bemnél rosszabban csak Petőfivel járnának, akinek a puszta látványától nemhogy viszketne, de mindjárt recsegne is a mai „bátrak” nyaka. Költőnk finoman szólva sem óvatoskodott, a maga részéről simán felakasztatott volna királyokat is a kútágasra, párosával. Nem valószínű, hogy pont a piti, lenyúlós orosz vamzerek sorsán töprengett volna sokat.