- Ez itt nem a Levertkusen

„Közel negyven éve nem jutott olyan messzire európai tornán magyar klubcsapat, mint a 2022/23-as szezonban a Ferencváros, aki a visszavágón hazai környezetben találkozhat a Bayer Leverkusennel az Európa-liga nyolcaddöntőjében” – olvastam a hazai orgánumok egyikében.

Aki ezt írta, körmölje le százszor, hogy amely.

Az itthoni megfogalmazás persze jóval kisebb meglepetés, mint az, hogy a tekintélyes Der Spiegel online felületén a következő mondat jelent meg: „Május végén a Leverkusen szeretne visszatérni Budapestre, ahol a döntőt a Ferencváros stadionjában rendezik.”

De hagyjuk a szövegek stiláris és tartalmi problémáit, elvégre a pályán látottak a legfontosabbak, a pázsiton pedig nem történt semmiféle szenzáció. A német Bundesliga jelenlegi kilencedik helyezettje simán felülmúlta a vármegyei NB I szuverén listavezetőjét, és nem a Ferencvároson múlt, hogy a Bayer a Puskás arénában csak megismételte az első mérkőzésen elért 2-0-s győzelmét.

Miként a Kicker sportmagazin jelentette a helyszínről: „A szünet után nem sokat tett az FTC, a vendéglátók valószínűleg maguk sem hittek a visszavágásban. Olykor edzőmeccs jellege volt a játéknak. Lehet, hogy a Bayer már a Bayern München elleni bajnoki mérkőzésre gondolt, és spórolni akart az energiával.”

A Bundesliga amúgy nem épp a fénykorát éli, élvonalát súlyos csapások érték az európai porondon. Az RB Leipziget szinte megsemmisítette a Manchester City (7-0), a Dortmundot kiejtette a Chelsea, az Eintracht Frankfurtot egészen könnyen a Napoli, az Union Berlinnel csúnyán elbánt a belga Saint-Gilloise, a Freiburg is alulmaradt a Juventusszal szemben. Csak a hazájában egyeduralkodó Bayern München, valamint a Leverkusen maradt versenyben a nemzetközi klubtrófeákért.

De még ez a Bundesliga is beláthatatlan távolságra van a magyar első osztálytól, amelyből kiindulva tényleg különleges bravúr, hogy az FTC, ha rövid időre is, megérte a kontinentális kupatavaszt. Az itthoni „riválisok” minőségét híven tükrözik a viharos gyorsaságú kiselejtezések Európa hátsó udvarából, a Konferencialigából, úgyhogy messzemenően meg kell becsülni a Ferencváros 16 meccses szereplését a BL kvalifikációs szakaszában, illetve az EL-ben.

Még akkor is, ha a 16 mérkőzésből a zöld-fehér együttes csak hatot nyert meg, és hetet elvesztett. Íme, az eredmények: Tobol Kosztanaj 0-0, 5-1, Slovan Bratislava 1-2, 4-1, Karabah 1-1, 1-3, Shamrock Rovers 4-0, 0-1, Trabzonspor 3-2, 0-1, Monaco 1-0, 1-1, Crvena Zvezda 1-4, 2-1, Leverkusen 0-2, 0-2.

A legértékesebb diadal a Monacóban aratott 1-0, a Trabzonspor elleni 3-2 nem mérhető ehhez, hiszen a török csapatok szeszélyesebbek a kényes dámáknál, míg a Tobol, a Slovan, a Shamrock és a Crvena Zvezda legyőzése nem tartozik a felkapjuk a fejünket kategóriába.

S árnyalja az idehaza valóságos csodáról szóló képet, hogy az FTC kikapott a Slovantól, a Sherlocktól is, a Karabah pedig a pesti visszavágón nagyobb kalamajkát okozott a ferencvárosi védelemben, mint csütörtökön a Leverkusen.

Reálisan nézve, az FTC-nek nem csupán a szegényes környezet, az NB I silánysága a hátránya, hanem az is, hogy nincsenek nemzetközileg jegyzett labdarúgói. A Leverkusen futballistáinak értékét a ferencvárosi keret tízszeresére becsülik, és ez nem abban mutatkozik meg a gyepen, hogy a Bayer 10-0-ra nyer, mert ilyen eredmény a labdarúgásban szinte nincs is, hanem abban, hogy az ellenfél tíz poszton jobb labdarúgót állít ki, mint amilyet az FTC bevet. Nem kétséges: a mezőnyjátékosok között minden poszton „nyer” a Leverkusen, még tartalékjainak egy része is különb a zöld-fehér garnitúra tagjainál.

A német csapat technikai és gyorsasági fölénye szembeszökő és tagadhatatlan volt, a harmadik perc Diaby–Knoester „párbaja” jellemzően lefestette a differenciát. Ahhoz tehát, hogy az FTC valóban versenyképes legyen, más kategóriájú labdarúgókra volna szükség, de lehetősége szintet lépni a relatíve irdatlan állami támogatás ellenére sincs. Ezzel a kollekcióval pedig nagy tett ősztől a tavaszig jutni, ám ennél többről ábrándozni illúzió-kergetés.

Márpedig voltak jó néhányan minálunk, akik az Európa Liga magyaros döntőjéről fantáziáltak.

Miként záporoztak az összehasonlítások a korábbi ferencvárosi kupacsapatokkal. A legtöbbször a hetvenes évek közepének KEK-döntős FTC-jével vetették egybe a mostani kompániát, csak hát az akkori társaságból Martos Győző, Bálint László, Rab Tibor, Nyilasi Tibor, Pusztai László világbajnokságon szerepelt – Bálint és Nyilasi kettőn is –, Géczi István pedig nem „csak” KEK-finalista volt, hanem kétszer VVK-döntőt játszott, 1965-ben magasba is emelhette a trófeát. Ezen kívül – a még 1975-ben is aktívak közül Vépi Péterrel, Juhász Istvánnal és Branikovits Lászlóval együtt – a legjobb négy közé jutott 1972-ben az Európa-bajnokságon.

Ez bizony más kávéház.

Merészebb tervekhez – nincs más út, mert nincs annyi pénz – nevelni kellene a régiekhez hasonló magyar kiválóságokat, elvégre a zöld-fehérek mostani légiósai hiába emelkednek ki a hazai mezőnyből, ezek a labdarúgók a nemzetközi középmezőny alsó régióihoz tartoznak. S nem használ nekik a közeg gyengesége, sőt nemegyszer lesüllyednek annak színvonalára (lásd: 0-0 a Kisvárda és a sereghajtó Vasas, 1-1 a Kecskemét és a Mezőkövesd, 1-2 a Felcsút ellen).

Viszont, miközben mindenütt másutt konganak a honi tribünök, rendszeresen hét-nyolc-tízezer embert visznek ki a stadionba, és most több mint 50 ezret csaltak ki a lelátókra. Még lelkesen meg is tapsolták őket. Mivel a márciusi megjelenéssel felülmúlták önmagukat, azt kell mondani: joggal.

Amilyen megérdemelten estek ki az Európa Ligából egy más dimenziós vetélytárssal szemben.