A Magyar Nemzet című napilap nevét bitorló propaganda-kiadványban Pilhál György az engem és a Népszavát pocskondiázó írásában olyan megdöbbentő történelmi tájékozatlanságról és érzéketlenségről tesz tanúbizonyságot az Ünnep után címmel, március 16-án megjelent írásomra reagálva, hogy röviden muszáj vagyok válaszolni rá.
Pilhál úr „a magyarság egyik legszentebb ünnepének” nevezi (amúgy teljes joggal) 1848. március 15-ét, ennek ellenére (mint be is vallja) fogalma sincs arról, hogy március 15-e után volt-e zsidóellenes megmozdulás Pesten. Nos, nemhogy Pesten, de másfél hónapig országszerte zajlottak zsidóellenes tüntetések, sok helyütt zsidókat (magyar érzelmű zsidókat) vertek, zsinagógákat, zsidó házakat, üzleteket dúltak fel és még sorolhatnám. Ha Pilhál úr a „magyarság egyik legszentebb ünnepének” tartja 1848. március 15-ét, akkor illene tisztában lennie e dicső nap hatástörténetének tényeivel és tanulságaival – hiszen alapvető történelmi ismeretek hiányában hogyan is alkothat véleményt március 15-ről?
Ami az én pszichés állapotomra tett, személyeskedő és méltatlan megjegyzését illeti, Pilhál úr konkrét kérdésére, miszerint „milyen lehet ilyen pszichével élni”, megadom a választ: depressziómat nagyban súlyosbítja a Magyarországért érzett aggodalom, hiszen szülőhazámat – melynek anyanyelvemet, e ritka kincset köszönhetem – egy amorális zsarnoki elme irányítja hosszú évek óta. Megvisel, s mélységesen elkeserít, hogy az ország elvtelen önkényura és az ő udvari sajtója a háborúzó Putyint támogatja – hadd idézzem gróf Teleki Pál 1941-es búcsúlevelét: „A gazemberek oldalára álltunk (...), hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet”.
Pilhál úr írásának egyetlen erénye, hogy engem nem kíván a kollégájának nevezni. Minden gúnytól mentesen mondom: köszönöm. Nagy szégyen volna a Népszava összes igazi újságírójára nézve, ha egy hiányos műveltségű propagandista kollégái volnánk.