Március 15-én a legjobb magyar tizennyolc évesekből összeállított labdarúgó válogatott Tatabányán 4-1-re kikapott az egy esztendővel idősebb játékosokat felsorakoztató luxemburgi együttestől. Egy alig több mint félmilliós lakosságú miniállam legfeljebb pár száz tinédzserből szemezgetett csapata leiskolázta az agyonakadémiázott, agyondédelgetett hazai együttest.
Több megszívlelendő tanulsága is van az esetnek. A legfontosabb talán úgy fogalmazható meg, hogy sátoros és nemzeti ünnepen, azoknak legalább háromnapos közelségében a magyar önérzet csorbítatlan megőrzése érdekében tilos legyen hazai futball csapatnak nemzetközi megmérettetésbe bocsátkoznia. A korlátozás kivételes feloldására az Országimázs Központ legyen jogosult.
Sokak szerint a munkanapokat se ártana ilyesfajta védettséggel ellátni. Gondoljunk csak a Fradi kettős vereségére a másodrangú európai kupaküzdelem nyolcaddöntőjében. De nincs vége, mert felnőtt válogatottunk fokozott óvásáról még nem esett szó. Reméljük, az észt kihívó próbák eredményesebben zajlanak majd le, és legalább e relációban megőrizzük veretlenségünket és önáltatásunkat.
Ide jutottunk több mint egy évtized futballmániás politikai kurzusa után.
Nem lehet hivatkozni kormányzati nemtörődömségre, költségvetési szűkkeblűségre, az infrastruktúra elhanyagolására, a profi szerződések szegényességére. Annál inkább a játékos- és a szakemberképzés korszerűtlenségére, alacsony követelményszintjére, az érdemleges teljesítményt, a nézőszám növelését, a bevételt negligáló ösztönzőrendszerre. A vezetők, a politikai influenszerek is belesimultak, majd megbuktak ebben a kis belterjes honi közegben.
Mi lenne a megoldás? A levitézlett garnitúra teljes cseréje! Tudom, amíg lélegzenek, ott akarnak maradni, és az észt - már megint a soros ellenfelet hozom elő - tovább osztani.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.