Tátott szájjal bámulta Chaplint. Aprócska fiú volt még, életében először vitte moziba az anyukája. Elbűvölte, amit a vásznon látott, attól fogva folyton a nagy komikus mozdulatait utánozta, egyre kifinomultabb burleszkkel szórakoztatta iskolatársait. Őstehetség volt. Filmszínész szeretett volna lenni maga is, amilyen zseniális bálványa, de a sors mást tartogatott neki. A némafilm kiment a divatból, azután meg jött a háború.
Marcel Marceau (1923–2007), a műfajteremtő pantomimművész strasbourgi zsidó családba született; kóser hentes apját később meggyilkolták Auschwitzban. Eredeti nevét, a Mangelt sem artisztikus megfontolásból változtatta meg tizenhét évesen, hanem mert el kellett rejtőznie a Franciaországot megszálló nácik és helyi csatlósaik elől. Forradalmi tábornoktól kölcsönözte a nevet, de ő tette világhírűvé; évtizedek múltán már az ő tiszteletére választotta magának a gyönyörű Sophie Marceau.
Mímelni is ugyanazért kezdett az ifjú Marcel – hogy túléljen. Egy földalatti szervezethez csapódott, társaival árvaházakból mentettek üldözötteket. Nagy mutatványa az volt, hogy cserkészvezetőnek öltözve, cserkészegyenruhába bújtatott zsidó gyerekeket vitt kirándulni az Alpokba, és hágókon átcsempészte őket a semleges Svájcba. Háromszor járta végig a veszélyes utat, összesen hetvennél több iskolást juttatott ki, mindháromszor hazatért.
Varázslatos hatással volt védenceire. Szívesen bohóckodott nekik, de ha kellett, szemének egyetlen villanásával teljes csöndet parancsolt közöttük. A személyiségében rejlett a titka. Imádták a gyerekek, vele biztonságban érezték magukat. Megfeledkeztek minden bajukról, és útközben olyan önfeledten nevetgéltek, hogy senki sem gyanakodott menekülőkre. Játék volt, noha véresen komoly: mímelni, hogy csak egy vidám vakáció az egész.
Majonézes szendvicsbe dugta a titkos üzeneteket, mert társaival kiszúrták, azt még a legszigorúbb német sem nyitja ki, nehogy összekenje az egyenruháját. A háború végnapjaiban – az amerikaiak már a spájzban voltak – visszavonuló Wehrmacht-katonákba ütközött, de lélekjelenléte nem hagyta cserben.
Magabiztosan közölte, hogy egy nagyobb francia alakulat felderítője; jobb lesz megadniuk magukat, mire odaérnek a többiek. A kilátástalan ellenállásba belefáradt fritzek letették előtte a fegyvert, mind a harmincan.
A felszabadulást ünneplő Párizsban lépett fel először, 1944 augusztusában, elsöprő közönségsikerrel. Rövidesen saját pantomimtársulatot alapított, és megálmodta klasszikussá váló színpadi alteregóját, a szomorkás bohócot. Bip, ez a fehérre meszelt arcú, csíkos trikót és ócska kalapot viselő, bokalengető nadrágszárú figura méltó a chaplini indíttatáshoz: a megtestesült kisember, aki egy groteszk világban csetlik-botlik.
Nevezték a csend művészének is. Öt nyelvet tudott, de nem volt szüksége a szavakra. Amikor háborús embermentő akcióiért kitüntették, köszönőbeszéd helyett csupán annyit mondott: „Ne akarják, hogy egy pantomimes beszélni kezdjen, mert sose hagyja abba.”
Marcel Marceau ma volna százéves.