- Frideczky Katalin: Búcsú

Éppen a megbeszélt időpontban lépek be a titkárság ajtaján. Még enyhén zihálok a sietségtől.
Majdnem elkéstem, ami vétkes könnyelműség lett volna részemről. Az ember ne késsen el a kivégzéséről! Ha valakit a főnök kéret, méghozzá előre egyeztetett időpontban, az jót nem jelenthet! Mindenre el vagyok készülve. A titkárnő türelmet kér, az igazgató úrnál megbeszélés van, de pár perc múlva végez. Végez, vagy kivégez? – morfondírozok magamban. Az előttem lévő áldozat nyilván nyakas, nem adja könnyen magát, netán hisztériázik, munkaügyi bírósággal hadonászik, sírva fakad, elévülhetetlen érdemei­re hivatkozik, miegymás. Egyik lábamról a másikra állok. Gondolhatni, zavaromban. De nem. Az új cipő dörzsölte véresre a sarkamat. Lépni se tudok a fájdalomtól. A titkárnő együttérzőn pillant felém a szemüvege mögül, adjak egy ragtapaszt? Adjál, persze, fogadom el a felajánlást, s nyomban hozzálátok, hogy harisnyámat lehúzva fél lábon egyensúlyozva kibújjak a cipőmből.
– Na, ha most ránk nyitna a főnök, új oldalamról ismerne meg! – kedélyeskedem.
– Talán inkább fáradj a mosdóba – mondja a titkárnő, s megnyugtat, ne féljek, nem maradok le semmiről, az igazgató megvár. Na, ja…
A hóhér ráér.
Rendbe hozott toalettel, kisimult arcvonásokkal térek vissza az irodába. A megbeszélés még tart. Leveszem a kabátomat, helyet foglalok egy széken, és igyekszem közönyös arckifejezést ölteni. Aztán felállok, járkálni kezdek. Nézegetem a képeket a falon, a vállalati dicsőségtablókat. Némelyiken magam is rajta vagyok mint kiváló dolgozó.
Múlnak a percek. Türelmemet vesztve már-már elkiáltanám magam: – Doktor Kotász! –, mikor szélesre tárul előttem a párnázott főnöki ajtó, s bebocsátást nyerek.
A szobában hárman ülnek a nagy asztal körül, a főnök, a helyettese és a munkaügyis.
A negyedik szék üres, azt nekem szánják. Leülök, és nézem őket. A főnökség gyászos arcot vág, mint egy temetésen. Vagy mintha a rend­őrség emberei volnának, a férjemet baleset érte, legyek erős. Derűsen és nyíltan hordozom körül a tekintetemet az arcukon, ezzel némileg megnehezítve a dolgukat. Lesütik a szemüket, míg végül a főnök erőt vesz magán, s egy szuszra kiböki, kedves kolléga, nem tudjuk tovább jégcsapként alkalmazni, kitört a tavasz!
Ó, hát innen fúj a szél! Megkönnyebbülten hátradőlök. Szóval nem velem van baj. Az évszakokkal. Váltakoznak. Hol tavasz van, hol meg tél. Ez mindig gondot okoz a vezetőségnek. Nekem nem. Én már nagyon sok évszakváltozást megéltem. Minden voltam, amit csak az évszakok lehetővé tettek, s amit egy magamfajta ki tud hozni magából.
Nem vitatkozom, szó nélkül aláírom az elém tett felmondólevelet. Illendően elköszönök, majd pillanatokon belül az utcán találom magamat.
Mielőtt végképp elszivárognék a járda kőlapjai közötti résben, még felpillantok az ereszre.
A sápadt márciusi napfényben egy olvadozó jégcsap hegyén megbillen a soron következő remegő vízcsepp.